|
HETI ZENÉS KALENDÁRIUM
Vaughan Williams, Josquin, Ponchielli
(1963)
Ralph Vaughan Williams, századunk angol zenéjének kiemelkedő képviselője 1872-ben született. Zenei tanulmányait Cambridge-ben és Londonban kezdte meg. Mesterei között ott találjuk korának két legnagyobb tekintélyét: Stanfordot és Parryt. Századunk angol zeneszerzőit nagyobbrészt ők tanították.
Vaughan Williams később Berlinben Bruchnál, majd Párizsban Ravelnél folytatja tanulmányait. Visszatérve Angliába előbb orgonista, majd 1919-től a londoni Royal College of Music zeneszerzéstanára. Egy ideig karmesterként is működik.
Első zeneszerzői sikerét egy Walt Whitman szövegére írt kantátájával aratja. Számos kóruskompozíciója, zenekari, kamara- és színpadi műve mellett nyolc szimfóniát ír. Öt évvel ezelőtt, 1958. augusztus 26-án halt meg.
Működése sokban emlékeztet a mi Kodály Zoltánunk tevékenységére. Vaughan Williams is nagy figyelemmel fordul a 16–17. század zenéje felé. Az ő művészete kialakításában is fontos szerepe van a népdalnak, melynek gyűjtője, rendszerezője és feldolgozója volt. Pedagógiai munkásságuk iránya is hasonló.
Kompozícióiban sajátosan olvad össze egy színes, romantikus zenei nyelv, gazdag polifóniával és népdalszerűen egyszerű melódiavilággal.
Németalföld az 1400-as évek elejétől az 1500-as évek végéig vezető szerepet tölt be az európai zenetörténetben. Hat németalföldi nemzedék tanítja Európát a vokális többszólamúságra.
A többszólamúság már jóval korábban felbukkan. A 7–8. századtól kezdve énekelnek két-, háromszólamú párhuzamos menetekben. Az ún. Ars Antiquának ez a legnagyobb vívmánya. Az 1300-as évek zenéjében — az Ars Novában — a sokszor kötetlenül kószáló szólamok már harmóniarendbe illeszkednek. De a harmónia és polifónia legmagasabbrendű szintézisét a németalföldiek teremtik meg. Dufay, Ockeghem, Obrecht, Josquin, Willaert, Orlando di Lasso és Sweelinck.
Josquin minden valószínűség szerint 1450-ben született. A harmadik németalföldi generáció vezéralakja. Elődeinek zenei nyelvével kórusénekesként ismerkedik meg. Párizsban Ockeghem mestertől tanulja meg a kevéssé tagolt, nagy ívekben, nagy tömbökben fogalmazott polifon szerkesztésmódot és a virtuóz szólamkezelést. Mesterének hatásától életének első harminc–negyven esztendejében nem is tud szabadulni. Csak lassan bontakozik ki egyénisége.
Több ízben jár Itáliában: Milánóban, Rómában, Ferrarában. Az olasz zene és Obrecht művészete segíti Josquint egy világosan formáló, szárnyalóan melodikus, levegős szerkesztésmód kialakításában, ahol a németalföldi mesterekhez méltóan, fölényesen kezeli a szólamokat, de ugyanakkor nem mond le arról, hogy mindig áttekinthető legyen. A többnyire négyszólamú tételekben pihentetőül szívesen használja a kétszólamúságot. Szopránt az alttal, tenort a basszussal állít párba. Olykor akkordikus és polifonikus tömböket helyez egymással szembe. Megsejti ezzel a reneszánszot követő nagy korszak — a barokk — formálási alapelvét. Nála forr először egybe a dallam és szöveg. Fontos szó fontos helyre kerül a dallamban. És először beszél arról a zene, amiről a szöveg. Nem szavakat zenésít meg, hanem gondolatokat. Elsőként döbben rá, hogy a melódia felemelkedhet, majd alásüllyedhet, s közben ezerféle érzés keríti hatalmába a hallgatót. Josquin zenéje tud már sírni is, örülni is.
Művészetében két világ találkozik. Nem szikáran hideg, számító, mint sok elődje, de nem is a melódia olaszosan édes varázsával ejt bámulatba. Északi mester ő és egyszerre déli. Érzelmünkhöz és értelmünkhöz egyaránt van mondanivalója. Nagyságának egyik titka éppen ez.
Azok közé a kevesek közé tartozik, akiket már életükben is a halhatatlanokhoz illően tiszteltek meg. Egyházi és világi művei egyformán sugározzák a humanista művész emberbe vetett hitét. 1521. augusztus 27-én hal meg.
Luther mondta róla: „Josquin a hangok mestere; mert a hangok mindig engedelmesen követték az ő akaratát, míg a többi zenemester inkább azt követi, amit a hangok őneki parancsolnak.” {Szabolcsi Bence: Régi muzsika kertje. Második, bővített kiadás, Zeneműkiadó Vállalat Budapest 1957}
1834. szeptember 1-jén született Cremona mellett Amilcare Ponchielli. 1843-tól 1854-ig folytat zenei tanulmányokat a milánói konzervatóriumban. 1856-ban írja meg első operáját. A szövegkönyv Manzoni világhírű regényének, a Jegyeseknek alapján készült.
Cremonában mint orgonista és karnagy működik. Karnagy Bergamóban, majd a milánói konzervatórium zeneszerzés¬tanára. Első operáját A savoyai lány és a Roderico című operája követi. 1872-ben nagy sikerrel mutatják be a Jegyesek átdolgozott formáját. A milánói Scala ekkor balettet rendel tőle. Az Ikrek 1873-ban készül el. Ezzel még nagyobb sikere van. Újabb balett, majd Mickiewicz Konrad Wallenrodja alapján készült Litvánok című opera és a Donizetti emlékére írt kantáta előzi meg főművét, a Giocondát.
Victor Hugo művét Tobia Gorrio alakította át operaszövegkönyvvé. Tobia Gorrio nem más, mint a kor egyik jeles operaszerzője és librettistája: Arrigo Boito, aki többek között Shakespeare Othellójából készített nagyszerű szövegkönyvet Verdi számára.
Verdi 1876-ban, a Gioconda bemutatójának évében állapítja meg: „…azok között, akiket én ismerek, legtöbbre Ponchielli képes, csakhogy sajnos, már nem fiatal…”
A Gioconda jól felépített, dramaturgiailag megoldott, hatásos opera, melyben a komponista az olasz és a francia opera eredményeit ötvözte egybe. Egyike azoknak a műveknek, amelyek elkerülték Wagner közvetlen hatását. Ezt szerette benne Verdi is. Úgy érezte, hogy Ponchielli jó úton jár, mert ragaszkodik az olasz opera nemes hagyományaihoz.
Ponchielli 1880-ban befejezi A tékozló fiú című operáját. 1882-ben Garibaldi emlékére ír himnuszt és 1885-ben — ismét Hugo nyomán — utolsó befejezett operáját, a Marion Delorme-ot alkotja. 1886-ban hal meg.
Tanítványai között találjuk Puccini és Mascagni nevét. Mélyebb — több, mint egyszerűen tanár és növendék — viszony alakult ki Ponchielli és Puccini között. „Négy napot töltöttem Ponchiellinél” — írja Puccini. „Beszéltem egy költővel, Fontanával, aki Ponchielliék közelében nyaral; szinte biztosra ígért nekem egy szövegkönyvet. Erősítgette, mennyire tetszik neki a muzsikám. Ponchielli is megtette a magáét és melegen figyelmébe ajánlott.”
A nagy tanítvány nemcsak első operájának, a Villinek szövegkönyvét köszönhette mesterének, de azt is, hogy nem tévedt el a hatások útvesztőjében. Mindvégig olasz maradt, Monteverdinek, Pergolesinek, Rossininak és Verdinek méltó utódja.
Földes Imre
Elhangzott:
Heti zenés kalendárium. Kossuth Rádió, 1963. augusztus 26.
|