| |
Fel
|
|
HETI ZENÉS KALENDÁRIUM
Honegger, Monteverdi
(1963/2020)
Arthur Honegger, a 20. század zenéjének kiemelkedő képviselője 1892-ben született Le Havre-ban, és nyolc esztendővel ezelőtt, 1955. november 27-én halt meg Párizsban. Zenei tanulmányait magánúton kezdte, a zürichi konzervatóriumban és a párizsi Conservatoire-ban folytatta.
Termékeny életművet hagyott hátra. Szimfonikus műveket, versenyműveket, kamarazenét, zongoradarabokat, dalokat, balett- és színpadi kísérőzenéket, oratóriumokat és drámai műveket, filmzenéket. Legnépszerűbb művei között említhetjük öt szimfóniája közül a másodikat: a Vonós-, és a harmadikat: a Liturgikus szimfóniát. Oratorikus művei közül a Dávid királyt és a Paul Claudel szövegére írt Jeanne d’Arc a máglyánt, a Holtak táncát és a Karácsonyi oratóriumot. Szimfonikus művei közül a Pacific 231-et és a Rugby-t.
Műveinek közös sajátossága: a hagyományok tisztelete. „Nem szabad a zenei hagyományokkal teljesen szakítanunk. A törzsről lemetszett ág hamar elszárad. Ugyanazt a játékot új játékosként kell megjátszanunk, mert ha megváltoztatjuk a játékszabályokat, magát a játékot tesszük tönkre s megint mindent elölről kell kezdenünk. Szerintem ugyanis nehezebb, de sokkal hasznosabb mértékletesen élnünk a zenei lehetőségekkel, mint önkényesen vakmerősködnünk. Nincs értelme betörni az ajtókat, amelyeket ki lehet nyitni.” {Valamennyi idézet forrása: Arthur Honegger: Zeneszerző vagyok. Fordította Oltványi Imre. Zeneműkiadó, Budapest 1960}
A játékszabályokon nem is változtatott. Zenéjét mégsem érezzük soha konzervatívnak, mert a régi játékszabályokkal új játékosként tudott bánni. Példaképével, Johann Sebastian Bachhal maga mögött klasszikus kultúrája megóvta a tévedésektől, a sikertelen kísérletektől.
Kereste közönségével a kapcsolatot. „Mindig azt kívántam és arra törekedtem, hogy olyan zenét írjak, amilyent a hallgatók tömegei is megértenek…” Éppen ezért fontos szerepet tulajdonít a melódiának. Tudta, hogy „ha a dallam és a ritmus rajza pontos és nem sérti a fület, a kísérő disszonanciák sosem rémítik meg a hallgatóságot.”
A Zeneszerző vagyok című, vele készült beszélgetésekben Honegger elmondja nekünk, hogy miért jut el kevés új zenemű a hangversenytermekig? „Senkinek sem érdeke, hogy modern műveket tűzzenek műsorra.” A másoltatás pénzbe kerül, a kinyomtatás pénzbe kerül. Miért vállalják a magas próbaszám költségeit? Sokkal egyszerűbb, ha a minden zeneműtárban megtalálható, egy–két próbával koncertképes klasszikusokat adják elő. Még jogdíjat sem kell fizetni értük. Sőt! Ezek a művek — általában — a hangversenytermeket is megtöltik.
De Honegger úgy látta, hogy nem a zenei alkotás, hanem az előadó sztárok kedvéért. Így fogalmaz: „A zene lassanként már csak annak a kifeszített kötélnek a szerepét játssza, amely az akrobata, a karmester vagy a zongoraművész erőmutatványainak bemutatására szolgál…”
A zeneművészet jövőjéről nincsenek álmai. „A házmester, vagy a szomszéd rádiója hajnaltól éjfélig valóságos hangözönt zúdít ránk — egyszer a h-moll mise, másszor pedig a megvadult harmonika becstelen öklendezése csap ránk. Mindenütt lárma, csupa lárma! Az utcán, az áruházakban, a kávéházakban, a vendéglőkben, sőt még az autótaxikban is! A gyárüzemek szintén rádióüvöltéstől hangosak. Elképzelhető-e, hogy az az ember, aki napközben netán már hatszor hallotta a c-moll szimfóniát, este egy hangversenyterembe rohanjon, hogy jó borsos áron hetedszer is meghallgassa ugyanazt a művet? Iskolások, egyetemi hallgatók számtani házi feladataikat ma már csak rádiószó mellett oldják meg. Megszokták, hogy a zene olyan »zaj-háttér«, amelyre rá sem kell hederíteniök, mint ahogy a fal színével sem sokat törődnek…”.
Honegger nemcsak a zene, de civilizációnk pusztulását is megjósolja, és keserűen teszi hozzá: „…mindenkinek jogában áll azzal vigasztalódni, hogy ennek a civilizációnak romjain majd új épül fel.”
Ám ez a pesszimista hang Honegger műveinek többségére nem jellemző. Nem elégszik meg problémák felvetésével, nem hagyja hallgatóját kétségek között. Úgy tesz, mint Beethoven, vagy később Bartók. A vonósokra írt 2. szimfónia kavargó, örvénylő fináléjának végén megjelenő, trombitával megerősített korál-dallam hasonlóan hat ránk, mint Beethoven 5. szimfóniájának fináléja, ahol a c-moll alaphangnem C-dúrra vált. És ahogy Bartók Concertója végződik, diadalmasan.
Honegger műveinek többségét szeretettel fogadták a muzsikus kortársak és a kortárs hallgatók. Magunknak tennénk jót, ha zenéjét többször hallgathatnánk.
Háromszázhúsz esztendővel ezelőtt, 1643. november 29-én halt meg Velencében, hetvenhat esztendős korában Claudio Monteverdi. Híre-neve idegenbe is eljutott. Heinrich Schütz Németországból zarándokolt hozzá, hogy tanuljon tőle. Mégis, alig néhány évtizeddel később saját hazájában sem tud róla senki. Nemcsak a közönség, a muzsikusok sem. Operáinak sikeréről, madrigáljainak népszerűségéről elfelejtkeznek. A szüntelenül újat követelő polgárságot jobban érdekli a jelen, mint a múlt. Alig több mint fél évszázada fordult felé ismét a figyelem. Azóta a zenetörténet egyik lángelméjének, az első nagy barokk géniusznak tartjuk.
Cremonában született 1567-ben. Orvos atyja a legjobb kezekre, Ingegneri mesterre bízza zenei tanulmányait. A polifónia törvényeit, a viola- és orgonajáték művészetét így Palestrina követőjétől, tudós-ismerőjétől sajátíthatja el. Első madrigálkötetéből még senki sem sejtheti, hogy a következő kötetekben ennek a műfajnak betetőzője és búcsúztatója lesz.
1590-ben kerül Mantovába, a Gonzaga család udvarába, ahol huszonkét évig — erkölcsileg igen, de anyagilag annál kevésbé megbecsült — violajátékos, karnagy és zeneszerző. Vincenzo Gonzaga temérdek feladattal látja el Monteverdit, aki cserébe csak szerény ellenszolgáltatást kíván. A feladatok súlyától és a pénzügyi gondoktól túlterhelt mester hiába írja a fizetését kérő-követelő leveleket, az inkább külsőségekkel törődő Vincenzo ilyen „apróságokról” tudomást sem vesz. Aki madrigáljaiban az élet minden szépségét és mélységét fogalmazza hangokba, aki a természetet olyan emberközelbe hozza, mint egyetlen elődje sem, aki 1607-ben Orfeójával az opera műfajának első maradandó értékét és Ariannájával együtt első nagy operai közönségsikerét aratja, végeredményben nem több, mint szolga Mantovában.
Vincenzo halála után új állást kell keresnie. Szerencséjére a velencei Szent Márk templomba karnagyot keresnek. Itt él 1613-tól köztiszteletben és végre anyagi megbecsülésben harminc esztendőn keresztül, haláláig. Mantovából megrendeléseket ezután is szívesen elfogad, de a Gonzagák megújuló állásajánlatait visszautasítja.
Zeneszerzői működésének két fő területe: a madrigál és az opera. Bár ismeri a 16. század utolsó harmada madrigálzenéjének szélsőségesen szenvedélyes, rendkívül szubjektív hangú kifejezési eszközeit: a kromatikát, a váratlan-merész harmóniafordulatokat, a szokatlan és nehéz dallamugrásokat, a bizonytalan hangnemiséget — madrigálköteteiben mégsem ezt az utat folytatja. Leszűrtebb, letisztultabb, bölcsebb hangon beszél életről, szerelemről, mint a kortársak. Nem a végletek művésze, hanem a harmóniáé, az egyensúlyé. Élet és halál, vidámság és komolyság, fiatalság és öregség nála elválaszthatatlan ellentétpárok.
Késői madrigálköteteiben a többszólamú vokális kórusműveket felváltja a hangszerkíséretes szólóének, a századforduló táján született kantáta. Monteverdi művészetében követhetjük legszebben nyomon, miképpen adja át a helyét a reneszánsz legnépszerűbb műformája egy jellegzetesen barokk műfajnak. Operáinak zárt kórusszámai azonban madrigálszerűek maradnak az Orfeótól kezdve a Poppea megkoronázása Senecát sirató gyászkórusáig. Drámai érzékét madrigáljaiban éppen úgy megcsodálhatjuk, mint — sajnos kis számban fennmaradt — operáiban.
Az első a sorban az Orfeo. A szövegválasztás nem újszerű, hiszen divatos mitológiai témát dolgoz fel, de a zene az opera műfajában hatalmas előrelépést jelent. A szereplők nem száraz, hosszadalmas recitativókat, hanem ariózus zenei egységeket énekelnek. Még nem áriákat, de már itt megjelenik a visszatérő formájú ún. Da Capo ária típusa. Kórusrészleteinek sokfélesége és hangszerelésének sokszínűsége mellett Monteverdi legnagyobb vívmánya, hogy nem bábokat, hanem hús-vér embereket állít a színpadra. „Arianna megindító volt, mert nő, és Orfeo is megindító volt, mert férfi…” — írta egy levelében, 1616. decemberében, Velencéből. {Monteverdi levele Alessandro Strigginek, Mantova, 1616. december 9. Lax Éva fordítása. In: Claudio Monteverdi: Levelek — Elméleti írások. Kávé Kiadó, Budapest 1998, 62. oldal}
Az 1608-ban született Arianna elveszett. Csak egyik jelenete, Arianna megrázó Lamentója maradt ránk. És ránk maradt a két utolsó opera: az Odüsszeusz hazatérése (Il Ritorno di Ulisse in Patria), valamint a Poppea megkoronázása (L’incoronazione di Poppea). Mindkét darab Velencében került bemutatásra. Az Odüsszeusz az első nyilvános operaházban, a Teatro San Cassianóban, a Poppea a Santi Giovanni e Paolo templomban.
Az Odüsszeusz hazatérése szereplői immár nem egyszerűen mitológiai alakok, hanem egyéni hangvételű, sajátos jellemek. Mozart és Alban Berg rajzolja meg később hasonló pszichológiai érzékenységgel a karaktereket. A Poppea zárt számainak — áriáinak, duettjeinek — építkezésmódját, dallamvilágát az olasz operaszerzők, Verdi és Puccini öröklik. A vezérmotívumokkal való komponálás csírái is itt bukkannak fel először.
Mindehhez hozzá kell tennünk, hogy a két opera zenéje nemcsak Monteverdié. Egyes részletek ifjabb kortársaitól származnak. Így például a Poppea megkoronázása csodálatos záróduettjét biztosan nem ő írta. Ékes bizonyíték, hogy ún. kismesterek is alkothatnak remekművet.
Monteverdi reneszánszából kezdünk részt vállalni mi is. Kórusaink éneklik madrigáljait, a Poppea megkoronázását pedig a közelmúltban mutatta be a szegedi Nemzeti Színház.
Földes Imre
Módosított változat. Eredetije elhangzott:
Heti zenés kalendárium. Kossuth Rádió, 1963. november 25.
|
|