|
HETI ZENÉS KALENDÁRIUM
Debussy
(1964)
Debussy 1962. augusztus 22-én született Párizs környékén. A szülői házból úgyszólván semmi zenei élményt nem hozott magával. A keresztszülőknél töltött tengerparti nyaralások szélesítik ki érdeklődési körét. Ekkor, ott teremt halálig tartó mély kapcsolatot a tengerrel.
Tízéves korában kerül a párizsi Conservatoire-ba. Zeneelméletből, zongorából nem tartozik a legkiválóbbak közé, de a lapról olvasásban, a partitúraolvasásban és a transzponálásban első díjas lesz. Ezzel szerzi meg a jogot arra, hogy zeneszerzést tanulhasson. Meckné asszony — Csajkovszkij pártfogója — három nyárra házi zongoristájává fogadja. A külföldi utak, az orosz zenével való első találkozás, megismerkedés Baudelaire, Verlaine költészetével, Wagner művészetével — tágítják a horizontját. Két ízben is eredménytelenül pályázza meg a Római Díjat. Harmadszor — 1884-ben — elnyeri, és vele a lehetőséget, hogy három évig Rómában tartózkodjék. De Debussy, aki minden kötöttséget gyűlöl, rabságban érzi magát. Számára két esztendő is sok. Otthagyja Rómát.
Zeneszerzői stílusának alakulásáról tájékoztat az Akadémia jelentése a Printemps című kantátájáról: „Bizonyos, hogy Debussy úr nem téved monotóniába és banalitásba. Ellenkezőleg, nagyon is feltűnő vonzalmat mutat a szokatlan iránt. Hajlama a zene színességére oly erős, hogy elfeledteti vele a világos vonalvezetés és formálás fontosságát. Ügyelnie kell erre a téveteg impresszionizmusra, a művészi igazság egyik legveszedelmesebb ellenségére.” {Ujfalussy József: Debussy. Gondolat Kiadó, Budapest 1959. 52. oldal.}
Az impresszionista jelző (amelyet itt először, de nem utoljára mondanak zenéjére) nagyon is vitatható. Az lenne, ha csak a felületen mozogna, ha elkerülné a jelenségek mögött a lényeget, ha csak színekben vibrálna és nélkülözné a formai csontvázat. De a nagy művek — minden impresszionisztikus vonásuk ellenére — közelebb állnak a francia szimbolisták költészetéhez, mint az impresszionisták vásznaihoz.
1888-ban Debussy még rajong Wagnerért. Bayreuthba is ellátogat. De egy évvel később, amikor a párizsi világkiállításon megismerkedik az Európán kívüli zenekultúrák szépségével, már így ír: „Jobban szeretem egy egyiptomi pásztor fuvolájának néhány hangját, aki beleolvad a tájba és tankönyveinkben teljesen ismeretlen harmóniákat hall…” {Ujfalussy József: Debussy. Gondolat Kiadó, Budapest 1959. 73. oldal.}
Szinte természetes, hogy második bayreuthi útjáról — közvetlenül ez az élmény után — csalódva tér haza. Wagnernek élete végéig tisztelője marad — és ellenfele.
1893-tól sorra megszólalnak az első remekművek. Egyetlen vonósnégyese, az Egy faun délutánja, a Bilitis-dalok, a három Nocturne: a Felhők, az Ünnepek és a Szirének. Felfedezi Muszorgszkijt: „Egyedülálló muzsikus — írja — s az is marad, mesterkéletlen és minden száraz formulát megvető művészete folytán. […] Minden joga megvan ahhoz, hogy hódoljunk előtte.” {Claude Debussy: Croche úr, a műkedvelők réme. Zeneműkiadó Vállalat, Budapest 1959, 37–38. oldal. Fábián László fordítása. — Eredetileg megjelent: Claude Debussy: Monsieur Croche antidilettante. Librairie Dorbon-Ainé, Paris 1921}
És közben — tíz évi megfeszített munka után — megszületik Maeterlinck drámájára a Pelléas és Mélisande. A látványhoz, a cselekményhez szokott párizsi közönség értetlenül áll az opera előtt, amelyben látszólag nem történik semmi, a szereplők szimbólumokban beszélnek, sorsukat csak elszenvedni tudják, javításáért semmit sem tesznek.
„…a zene ott kezdődik, ahol a beszélt szó felmondja a szolgálatot; hiszen a zene éppen a szóval kimondhatatlan dolgok kifejezésére való” — vallja Debussy. {Bartha Dénes: Pelléas és Mélisande. In: Magyar Zenei Szemle 1944/2–3. 5. oldal.} Elképzeléseihez nem találhatott volna különb szövegkönyvet, hiszen Maeterlinck drámájának feszültsége abból következik, hogy szereplői elhallgatják gondolataikat.
A harmóniafordulatok varázsa, az elbűvölően puha hangszerelés, a francia nyelvhez igazodó beszédszerű dallamosság, az utánozhatatlan atmoszféra mondatja Romain Rollanddal: „A Pelléas és Mélisande bemutatója 1902. április 30-án a legjelentősebb események egyike volt a francia zene történetében; az esemény fontossága alig mérhető össze mással, mint Lully Cadmus és Hermionéja, Rameau Hippolytos és Ariciája vagy Gluck Iphigenia Aulisbanja első párizsi előadásaival — egyike volt zenés színpadunk három–négy legdöntőbb eseményének.” {Romain Rolland: Claude Debussy: Pelléas és Mélisande. In: Romain Rolland: Zenei miniatűrök II. Jelenkori muzsikusok. Gondolat, Budapest 1961, 187. oldal. Benedek Marcell fordítása. — Eredetileg megjelent: Musiciens d’aujourd’hui. Librairie Hachette, Paris 1908}
A Pour le Pianóban, az Estampes három karcolatában, a Suite bergamasque-ban, a két Images sorozatban, a tüneményes Children’s Cornerben és a Prelűdök első és második kötetében Debussy (Domenico Scarlatti és Chopin mellett) a zongora hangzásvilágának legnagyobb újítójaként áll előttünk.
Hangszerelő palettája — ha lehetséges — még tovább színesedik a La Mer (A tenger) és a zenekari Images sorozatban.
Barátságot köt a régmúlttal, különösen a barokk zenével: Johann Sebastian Bachhal és a két nagy francia mesterrel, Couperinnel és Rameau-val. A korabeli tánczene (a születő jazz) sajátos ritmusait sem utasítja el magától. Mint karmester és zongoraművész rengeteget utazik. 1910-ben Magyarországon is jár.
A tízes években készül el a D’Annunzio szövegére komponált Szent Sebestyén mártíriuma, a Gyagilev balettegyüttes számára írt Jeux, a négy kézre írt Hat antik sírfelirat, az Etűdök, a kétzongorás En blanc et noir, a Children’s Cornert idéző balettje: a La boîte à joujoux, és három kamaraszonátája.
A musicien français-t, a francia muzsikust (élete utolsó éveiben így nevezi magát) 1918. március 22-én évek óta húzódó betegségének mérhetetlen szenvedéseitől váltja meg a halál.
Debussy a hétfokú hangrendszer valamennyi hangsorkivágását, a dórt, a fríget, a lídet, a mixolídet, a pentatóniát, a hat egészhangból álló egészhangú hangsort, a felhangsorból adódó akusztikus hangsort jogaiba helyezi. Tudatosan, sőt meghatározott szerepkörben alkalmazza ezeket. Így például a pentatóniával inkább a lágyabb, nőiesebb, melegebb, az egészhangúsággal a keményebb, férfiasabb, hidegebb környezetet rajzolja meg.
Felfedezi a magában álló harmónia szépségét, amely nem függ az előtte állótól, de az utána következőtől sem. Az elsők egyike, aki a hagyományos, tercekből tornyosodó harmóniák mellett felhasználja a kvart- és szekundépítkezésű hangzatokat. Mindezzel a 20. század zenéjének egyik legfontosabb előfutára lesz.
Minden tételének más- és másféle, egyéni struktúrája van. Nem az egymásból következés dinamikája, hanem az egymás mellettiség sokszor asszociációs statikája kapcsolja össze a formai elemeket. A szín nála válik a ritmussal, a harmóniával, a dallammal, a formával egyenrangú zenei kifejezőeszközzé.
A későromantika általános irányzatával szemben ő képviseli a másik oldalt. A félhangos vonzásokkal zsúfolt, a tonalitástól egyre jobban távolodó kromatikával szembeállítja az ötfokúságot, a diaton hétfokúságot, és bennük újfajta tonális lehetőségeket sejt meg. A bonyolulttal szembeállítja az egyszerűt, a dinamikussal szemben a statikusat, a cselekményessel szemben a szemlélődőt.
Őt követni az epigonság veszélye nélkül nem lehetett, de Stravinskytól Bartókig, Raveltől Kodályig, Honeggertől Boulezig nagyon sokan tanultak tőle.
Földes Imre
Elhangzott:
Heti zenés kalendárium. Kossuth Rádió, 1964. augusztus 17.
|