|
HETI ZENÉS KALENDÁRIUM
Lortzing, Flotow, Furtwängler
(1963)
Ötvenéves korában, 1851. január 21-én halt meg Berlinben Albert Lortzing, a német népies opera legjelentősebb múlt századbeli mestere. Kora gyermekkorától színészkedett, énekelt, majd vezényelt és rendezett. Első zeneszerzői sikerei inkább helyi jellegűek, de az 1837-ben bemutatott Cár és ács országhatárokon túl is ismertté tette a nevét.
A Cár és ácsot 1842-ben a Vadorzó, 1845-ben az Undine, 1846-ban a Fegyverkovács, 1848-ban a Regina követte. Lortzingnak komoly sikerei voltak, de igazán sohasem ismerték el. Életében állandó anyagi gondokkal küzdött.
Több megbecsülést érdemelt volna. Kevesen ismerték a színpad világát úgy, mint ő. Librettóit is maga írta. A német és francia színművek szövegkönyveit ügyes kézzel alakította át. Tudta, milyen eszközökkel lehet jó szerepeket írni. Nagyszerű helyzeteket tudott teremteni. De nemcsak ez a színpadi biztonság teszi műveit maradandóvá. Zenéjéből is árad felénk a népies humor.
Fő érdeme, hogy német maradt a zenéjében akkor is, mikor a vígoperában Európaszerte a franciás ízlés volt a divat.
1883. január 24-én halt meg Darmstadtban Friedrich von Flotow német zeneszerző. Nevét ma már csak két operája őrzi: az Alessandro Stradella és a Márta.
1812-ben született. Stílusának kialakulásában döntő jelentőségű volt, hogy Párizsban tanulta meg a zeneszerzés mesterségét. Márta című operájában a francia vígopera követője. Liszt Ferenc írja 1858-ban egyik levelében: „Párizsban például még nem jutottak odáig, hogy élvezzék vagy megemésszék a Fideliót; Weber halála után csaknem negyedszázadig kellett várni, míg ott Oberont adhatták… és a Bűvös vadász kivételével […] egyetlen német mű sem kapott helyet a műsoron. Flotow Mártája, amely legutóbb sikert aratott ott, nem mint német mű aratta ezt a sikert, hanem mert francia…”
Kezdeti próbálkozások után 1844-ben került színre Hamburgban az Alessandro Stradella. Cselekménye csak töredékét tartalmazza a valóságban is megtörtént esetnek. A librettó szerint a 17. század neves olasz zeneszerzőjét bérgyilkosok üldözik. Bűne az, hogy egy velencei szenátor leányával — akinek zenemestere volt — megszökött és feleségül vette. A szövegíró és Flotow happy enddel fejezik be az operát: az üldözők megkegyelmeznek Stradellának, mikor zenéjét meghallják.
Másik — egyben utolsó — sikerét a Mártával aratta 1847-ben Bécsben. Az átöltözéses komédiában egy előkelő hölgy, megunva az udvari életet, a richmondi vásáron parasztruhában szolgálatba szegődik. Még jó, hogy a darab végére kiderül, hogy gazdája — ő maga sem tudta — gróf fia, így semmi akadálya, hogy egymáséi legyenek.
Flotow életének másik felében a schwerini opera intendánsaként működött, majd utolsó tizenöt esztendejében bebarangolta Ausztriát, Franciaországot és Olaszországot.
Az Alessandro Stradellán és a Mártán kívül közel negyven operát, balettet, színpadi zenét írt, de nem volt velük sikere. Flotownak nem volt szerencséje, hogy Weber után, Wagner szomszédságában tevékenykedett.
Egy ízben megkérdezték Pablo Casalsot, hogy kiket tart a legnagyobb karmestereknek. Casals így válaszolt: „Én számos karmester nagyságát csodálom, sőt olyanokét is, akiknek felfogását nem osztom. Kétségtelen azonban, hogy korunk karmesterei közül Toscaninit, Furtwänglert és Stokowskit tartom a legnagyobbaknak.” {Corredor, Josep Maria: Beszélgetések Pablo Casalsszal. Fordította Friss Antal és Simor Stein Márton. Gondolat Kiadó, Budapest 1960. 157. oldal.}
Wilhelm Furtwängler Berlinben született 1886. január 25-én. Zenével korán kezdett foglalkozni. Nyolcéves korában már komponált. Zeneszerzőnek készült, mégis karmester lett.
Zürich és Strassburg, Lübeck és Mannheim, majd Bécs fedezte fel. 1922-től a Berlini Filharmonikusok és a lipcsei „Gewandhaus” vezető karmestere. A Berlini Filharmonikusokkal bejárta Európát. Felix Weingartner utódja volt Bécsben, majd két évig Amerikában tevékenykedett.
1933-tól cikkekkel és levelekkel szállt szembe a nácikkal. 1933 áprilisában a Deutsche Allgemeine Zeitungban Goebbelsnek ezt írta: „A művészet nem azért van, hogy elválasszon, hanem azért, hogy összekössön. Csak egy választóvonal jogos: a jó és rossz produkció közötti választóvonal. Világosan ki kell mondani, hogy olyan emberek, mint Walter, Klemperer, Reinhardt, ezentúl is szóhoz kell, hogy jussanak művészetükkel Németországban.”
Más alkalommal, 1934-ben Hindemith mellé állt, akinek operáját, a Mathis a festőt Hitler személyesen tette indexre. Furtwängler szimfóniát íratott a Mathisból, és ezt óriási sikerrel be is mutatta. Cikkek sorával támadták meg. Válaszul lemondott minden tisztségéről. Igaz, Németországban maradt, de csak alkalomszerűen dirigált.
Egy zeneíró kortársa írja: „Vigasz áradt ezekből a koncertekből és hogy milyen sokan szorultak vigasztalásra, az kiderült koncertjei viharos látogatottságából. Ha ugyanazt a programot ötször ismételte, akkor sem jutott jegyhez mindenki.”
A háború befejezése után Svájcban telepedett le. Az európai fesztiválok, ünnepi játékok állandó vendége volt. 1954-ben halt meg Baden-Badenben. A múlt év őszén Magyarországon járt világhírű hegedűművész, Szigeti József mondta róla rádióinterjújában: „…távozása pótolhatatlan veszteség a zene számára, mert ő valahogyan egy eltűnt korszak utolsó reprezentánsa volt. Ha hallják egy Schumann-szimfónia első tételét, akkor összehasonlíthatják azt akármelyik élő dirigens zenélésével és látják, hogy valami eltűnt, hogy valamit elvesztettünk”.
Vannak előadók, akik számára a műalkotás: eszköz. Eszköz, önmagukat megszólaltatni. Furtwängler számára mindig: cél! Ezt írja: „A műveket szerzőik leírják és az előadó művész csak a leírt hangjegyekből ismeri meg őket. Az ő útja a műhöz, éppen megfordítottja az alkotó útjának. Az alkotó mondanivalóinak tulajdonképpeni értelmét már a mű leírása előtt, illetőleg az alatt éli át; a leírás alapját képező improvizáció az alkotó munka magva. Az előadó számára viszont a mű éppen ellenkezője ennek az improvizációnak. A mű ugyanis a fennálló formákba és jelekbe rögzített olyan leírás, amelyet az előadónak utólag kell megfejtenie, hogy eljusson a műhöz és azt azután tolmácsolhassa.”
Furtwängler szerint tehát a zeneszerző szándéka az elsődleges. Kutatta, kereste a legmegfelelőbb kifejezőeszközöket, amelyeken keresztül hitelesen szólaltathatta meg Beethovent vagy Wagnert. Nem a saját elképzeléseit vetítette a műalkotásba, hanem a műalkotásból bontotta ki a zeneszerző szándékát.
Földes Imre
Elhangzott:
Heti zenés kalendárium. Kossuth Rádió, 1964. január 20.
|