A hét zeneműve
Kurtág György: Játékok
Kurtág György
(V. Reismann Marian felvétele)
A zongorázni tanulókra a kezdet kezdetén is nagy mesterek vigyáznak. Az Anna Magdalena Bach nevét viselő két füzetecske, Mozart gyermekkori kompozíciói, Schumann Ifjúsági Albuma (az Album für die Jugend), Bartók Mikrokozmosza — alcíme is jelzi: „zongoramuzsika a kezdet legkezdetétől” — már az első tanulóesztendőkben páratlan gyönyörűségek forrása. És most, alig negyven évvel a Mikrokozmosz elkészülte után újabb pedagógiai gyűjtemény indult el világhódító — vagy mondjuk inkább így: gyerekeket meghódító? — útjára: Kurtág György ajándéka négy füzetben, a Játékok.
Emlékezzünk csak! Mikor kicsinyek voltunk, nem úgy ismerkedtünk a zongorával, hogy szépen elrendeztük az ujjainkat a billentyűkön, és amikor ez végre sikerült, kezdtük gondosan egymás után leütögetni az elefántcsont-lapocskákat. Nem! A gyermek tenyérrel, ököllel, könyökkel csalja ki az engedelmes hangszerből a hangokat. Különösen a szélső regisztereket kedveli. Nem felejtem el: annak idején mindig vártam, hogy a legmagasabban és a legmélyebben fekvő billentyűkön játszhassak, de erre hosszú évekig nem került sor. Nem is értettem, hogy miért olyan széles a zongora… Aki a Játékok darabjain nevelkedik, annak ez már nem okoz fejtörést.
Itt van például egy Tenyeres. Ebben a darabban természetesen tenyérrel lehet leütni a billentyűket. Lent, fönt, mindenütt, ahová Kurtág nagy fekete gombócot rajzolt a vonalrendszerre. De ezek a gombócok csak hozzávetőlegesen jelzik a hangmagasságot. Az utolsó előtti pillanatban azonban megálljt parancsol a kotta! Szigorúan kötött fehérbillentyűs hangokra kell óvatosan rátenyerelni, kicsit várni, majd a szomszéd fekete billentyűkre hirtelen rácsapni:
Tenyeres (1)
Handflächen (1)
Palm Stroke (1)
Kötött hangmagasságú tenyeresekből áll az a Valcer, amely hódolat Sosztakovics művészete előtt: Hommage à Sosztakovics.
Valcer
(Hommage à Sosztakovics)
Walzer (Hommage à Schostakowitsch)
Waltz (Hommage à Shostakovitch)
Hogy milyen játékmóddal kell megszólaltatni az Hommage à Papp Laci-t? Természetesen ököllel. Mintha a bal kéz és a jobb kéz állna a szorítóban és nézne egymással farkasszemet. Először a bal kéz üt. Utána a jobb. Még egyszer, sebesebben: bal–jobb. Kis szünet, és utána fordítva: jobb–bal, bal–jobb–bal és egyszerre. Parányi szünet… jobb–bal. De ez még csak kóstoló! Most kezdenek csak igazán záporozni az ütések. Előbb jön egy sorozat, ahol kivárják, míg a másik üt, de aztán elszabadul a pokol: tizenegy találat mindkét oldalon. Majd kilenc. Már alig bírják, de még egy utolsó nekiveselkedéssel, megduplázott sebességgel addig gyomrozzák egymást, míg a jobb kéz is, a bal kéz is kiütéssel győz!
Hommage à Papp Laci
Amikor minden szomszédos hangot érintve csúsztatjuk végig a kezünket a zongorán — az a glissando. Ilyen, hol táguló, hol szűkülő glissando-íveket rajzol elénk a zongorista a most következő darabban. (A glissandóhoz, ha ujjakkal, puszta kézzel nehezen menne, bátran lehet kesztyűt igénybe venni.) A hullámzás hirtelen megszakad… azt hisszük, vége a műnek. De nem! Mintha valami hirtelen eszébe villanna, mintha valamire váratlanul rátalálna, belecsap tenyérrel a mély hangok közé. Mi is lehetne más a darab címe, mint ez: Örökmozgó, és az alcíme: talált tárgy.
Örökmozgó
(talált tárgy)
Perpetuum mobile (objet trouvé)
Az előző, perpetuum mobile darabban nincsenek megadva a glissandók határhangjai. Nem így a most következő Keringőben, ahol a diatónia mind a hét hangjáról indul glissando, érkezik is mindegyikre. A záróhang pedig: C. A Keringő hangneme tehát igazi, valódi C-dúr.
Keringő (1)
Walzer (1)
Waltz (1)
De a zongoránál nemcsak ülni lehet: „ide-oda andalogva a zongora mellett” —ez a szerző utasítása a most következő darabhoz. Címe: Unottan. Először a magas hangoktól elindulva négyszer megszólaltatjuk a hangszert, a fehér billentyűket. Hogy hol? Ahol éppen járunk. Aztán visszafordulunk és némán végigfuttatjuk a kezünket a fekete billentyűkön, de azért három hang — jó messze egymástól — mégis hallható legyen. Most balra át! Ezúttal a fehér billentyűkön vezetjük végig a kezünket úgy, ahogy Kurtág kéri: „glissando mintha spárgára kötött játékállatot húznánk magunk mögött”. Jobbra fordulva újabb glissandót indítunk útjára fölfelé a fekete billentyűkön, sőt, még tovább is megyünk, mert az előírás ez: „szórakozottan túlsétálni a billentyűzeten, majd hirtelen, dühösen visszatérve” hatalmas fortissimo alkar-akkorddal és két még hangosabb tenyeressel riasztjuk fel azokat, akik — a címet tévesen értelmezve — eddig „unottan” követték az eseményeket… De félre a tréfát! A kijózanító alkar-akkord és a tenyeresek elűzik a bizonytalanságot, a szórakozottságot, az unottságot, és rávezetnek a tercekből álló hat hangú undecimakkordra. Ezt kell hatszor egymás után leütni, szinte felmutatni, mintha azt mondaná Kurtág: Ez az! Ez kell nekem! És mikor az utolsó undecimakkord alsó három hangját elengedi, felemeli a bal kezét a zongorista, alighanem maga is meglepődik, mert ami a jobb kézben marad, nem más, mint amivel millió és millió darab végződik, a jó öreg portéka: a dúr hármashangzat.
Unottan
Träge-nebenbei
Bored
Virág az ember… (1a)
Blumen die Menschen, nur Blumen… (1a)
Flowers We Are, Mere Flowers… (1a)
„Játéköröm, a mozgás öröme —, bátor, ha kell gyors közlekedés az egész billentyűzeten, mindjárt a tanulás kezdetén, hangok körülményes kikeresése, ritmusok kiszámolgatása helyett — ez a kezdetben még ködös elképzelés hozta létre végül is ezt a gyűjteményt.” — olvashatjuk a Játékok előszavában.
Aki tanult valaha zongorázni, legyen bár zongoratanár, kezdetben ugyanolyan tanácstalanul nézegeti az első füzet bal oldalait, mint az a felnőtt, aki belelapoz manapság az elsősök számtankönyvébe. A mai gyerek a halmazokkal kezdi az ismerkedést. A halmazelmélet a mi időnkben egyetemi tananyag volt… A sok fekete gombóc, üres karika, szinuszgörbére emlékeztető hullámvonal és seregnyi más jel — a kotta bal oldalán — az újszerű játékmódokra, a megszokottól különböző hangzásokra utal.
A jobb oldalak kottaképe hagyományosabb. Közelebb áll a zene egyszeregyéhez. Hang-„halmazok”, kevesebb „körülményesen kikeresett” hang az egyik oldalon, C-k, D-k, Fisz-ek és B-k a másikon egymásra mosolyognak.
Íme két parányi tétel! Kurtág nem véletlenül helyezte őket egymás mellé a kottafüzet bal, illetve jobb oldalára. A címük azonos: Virág az ember… VI-RÁG AZ EM-BER, és kis szünet után mintha még egyszer ezt mondaná: VI-RÁG. Összesen öt + két, azaz hét szótag, öt + két, azaz hét hangzó pillanat. Ennyiből áll mindkét darab. Hogy miben hasonlítanak még és miben különböznek (!) — a kottakép nyomán, és hallás után érdemes felderíteni.
Virág az ember… (1b)
Blumen die Menschen, nur Blumen… (1b)
Flowers We Are, Mere Flowers… (1b)
A „Virág az ember…” idézet. Kurtág a hatvanas években komponálta meg szoprán hangra és zongorára, 16. századi prédikátor-írónk nyomán Bornemisza Péter mondásai című ciklusát. {Kurtág: Bornemisza Péter mondásai. Concerto szoprán hangra és zongorára, op. 7. Zeneműkiadó Budapest, 1973} Nem a hangok egyeznek, hanem a szavak bukkannak fel ott kétszer is a Halál-tételben:
Bornemisza Péter soraival találkozunk még a Játékok III. füzetében (Az elme szabad állat…), és a IV. füzetben, az Hommage à Soproni fölött:
Más címek az életmű más darabjai felé mutatnak. Verés — ez áll például az egyik tétel élén. Alcíme is van: 3 × 3 — 3 hang, 3 ritmusképlet. A három hang: F, Fisz és G — egymás szomszédságában. A három ritmusképlet: magányos nyolcad, két nyolcadból álló pár és háromnyolcados csoport. A három hang és e három ritmusképlet variációiból kerekedett ki ez a kis remekmű:
Verés
(3 × 3 — 3 hang, 3 ritmusképlet)
Schläge (3 × 3 — 3 Töne, 3 Rhythmen)
Beating (3 × 3 — 3 tones, 3 rhythm patterns)
A „Verés” az a Pilinszky-vers, amelyből Kurtág a Négy dal Pilinszky János verseire című ciklusának utolsó tételét formálta meg. A zongoradarab ennek a dalnak az I. cimbalomszólamából keletkezett.
A Játékok segítségével nemcsak Kurtág zeneszerzői műhelyébe pillanthatunk be. A ciklus kaput nyit zenetörténetünk jelenére és múltjára is. A közel 200 darabból több mint 30: zeneszerzők iránti tiszteletadás, hommage. Barokk mesterektől amerikai kortársunkig, századunk nagy magyar klasszikusaitól az Új Zenei Stúdió tagjaiig, a magyar zene legfiatalabb képviselőiig.
Johann Sebastian Bach, Domenico Scarlatti, Beethoven, Schubert, Paganini, Muszorgszkij, Csajkovszkij, Verdi, Varèse, Stravinsky, Sosztakovics, Kabalevszkij, Stockhausen, Christian Wolff és Bartók, Kodály, Szabó Ferenc, Kadosa Pál, Farkas Ferenc, Ránki György, Szervánszky Endre, Mihály András, Sárközy István, Ligeti György, Petrovics Emil, Soproni József, Hajdú András, Borsody László, Eötvös Péter, Sáry László, Jeney Zoltán, Vidovszky László és Szunyogh Balázs neve lép elénk a Játékok lapjairól. Impozáns névsor! Pedagógiai jelentősége felmérhetetlen. A gyerekek, a felnőttek, akik játsszák ezeket a darabokat, keresni fogják e szerzők műveit a Rádió műsorán, a hangversenyek plakátjain, a kottaüzletekben. Liszt után, íme, egy újabb magyar zeneszerző, aki pályatársaira, kortársaira ilyen nyomatékkal hívja fel figyelmünket. Kurtág zenei ismeretterjesztő munkája előtt is kalapot kell emelni!
Van, ahol a forma, a szerkesztésmód vagy valamilyen stílusjegy utal a szerzőre. Ironikus, amolyan „Így írtok ti”-féle karc éppúgy található az hommage-ok között, mint szeretettel megrajzolt portré.
Kell-e kommentár az Hommage à Csajkovszkij előtt? Ugye így — vagy csak ehhez hasonlóan — lép be a zongorista a b-moll zongoraverseny első tételében?
Hommage à Csajkovszkij
Hommage à Tschaikowski
Hommage à Tchaikovsky
Van, ahol konkrét zenei idézet fűzi a darabot a címadó mesterhez: például a Rigoletto első felvonásából, Gilda áriájából kerekedett ki az Hommage à Verdi (sopra: Caro nome che il mio cor).
Hommage à Verdi
(sopra: Caro nome che il mio cor)
Ki ne ismerne ilyesféle mondatokat: Indul a görög aludni, vagy: A fasori pap papirosa fa? Nos, a középkor óta nem ritka, hogy a zeneszerző úgy komponál meg egy-egy tételt, hogy az az elejétől a végéig ugyanaz, mint a végétől az elejéig. Vidovszky László nevezetes művét, a Schroeder halálát is így, rákszerűen szerkesztette meg. Lehet, hogy ezért fogalmazta meg Kurtág rákformában az Hommage à Vidovszkyt? Mégsem a megszokott módon. Kurtág ugyanis kerül mindenféle mechanikus eljárást. Neki is jelszava, ami Bartóké volt: „…nem szeretem a zenei gondolatot változatlanul megismételni, s egyetlen részletet sem hozok vissza ugyanúgy.” Az Hommage à Vidovszky szünetekkel elválasztott kicsiny mozzanatokból áll. Ezeket rendezi el Kurtág rákszerűen. A mozzanatokon belül azonban a hangok sorrendje, elhelyezése nincs tekintettel a rákformára. A négy hangból álló első akkord például a darab végén három hangú akkordra és egy magányos hangra osztva tér vissza.
Hommage à Vidovszky
(Kedveseink hívószámai 2)
(Rufnummern unserer Liebsten 2)
(Phone numbers of our loved ones 2)
Domenico Scarlatti, illetve Johann Sebastian Bach a legrégebbi zeneszerző, akinek nevével a gyűjteményben találkozunk. De ez nem jelenti azt, mintha Kurtág zenetörténeti érdeklődési köre csak idáig terjedne. Az Antifona fiszben a gregorián énekig mutat vissza, a Hoquetusban középkori gyakorlat éled újjá.
Ha egy dallam hangjai úgy vannak szétosztva szólamok között, hogy az egyik szólam olykor csak egy–két hangot vállal belőle, s máris továbbadja a másik szólamnak, amely egy–két hang után ismét az elsőre bízza a folytatást… ez a hoquetus-technika. Kurtág Hoquetusát négy kézre írta. (A Játékok I. és III. füzetében elvétve, a negyedik füzetben viszont csakis négykezesekkel és négy két zongorára írt kompozícióval találkozunk.) Az előadók — a tanár és a növendéke vagy akár két növendék, tekintet nélkül arra, hogy melyikük ül a zongora magasabban, illetve mélyebben fekvő hangjainál — minduntalan átnyúlnak egymás karjai fölött, szüntelenül keresztezik egymást. Játékuk közben részeseivé válnak egy praxisnak, amellyel rendszeresen éltek a 13–14. században, de megújítva, a 20. században az olasz Luigi Nono (Canto sospeso) éppúgy felhasználja, mint a lengyel Penderecki (Stabat Mater), a holland Louis Andriessen (Hoketus) és a magyar Kurtág György:
Hoquetus
Kurtág négy darabbal hódol zeneszerző mestere, Farkas Ferenc előtt. Ezek egyike a foszlányok egy kolinda emlékképéből.
Kurtág, mintha csak dúdolná, olyan halkan vet fel egy négyütemes, mindössze négy hangot variáló dallamot. Megismétli, most már hangosan: igen, így van, ez a dallam! Aztán elbizonytalanodik: nem azon a hangon ismétli, ahol az előbb kezdte, és nem is fejezi be… A közepéből kapunk töredékeket… aztán csak az elejéből… és a végéből. A sorok között a meg nem írt — az elfelejtett? — taktusok, hangok helyett szünet van.
A darab második fele kétütemes sorral játszik el hasonlóképpen, miközben újabb foszlányok merülnek föl: ismerősök, de honnan?… Visszatér a négyütemes sor belső ismétlésekkel, mindig újabb és újabb hangokról induló ütemekkel. Egy éles, sóhajszerű szűk oktáv fölugrás után az első taktus két első hangjára ismerünk rá… mégis a kétütemes sor bontakozik ki belőle… A hangokat, a szüneteket is, mindvégig a pedál finom ködébe kell burkolni. A sorok, a foszlányok tovább zengenek, egymásra rakódnak, fokozatosan tűnnek el a semmibe.
Hommage à Farkas Ferenc (2)
foszlányok egy kolinda emlékképéből
Erinnerungsbrocken aus einer Kolindenmelodie
Scraps of a colinda melody—faintly recollected
Hajdani temesvári zongoratanítója előtt tiszteleg Kurtág, amikor ezt írja a Játékok élére: „in memoriam Kardos Magda”. Figyelmeztetés is ez: nemcsak egyetemi vagy főiskolai tanároktól tanultunk… Ne felejtsük el a tanítónőt, a zongoratanárnőt, aki az ABC-re, a kottavetésre megtanított!
Kurtág megajándékozza egy-egy darabbal Teöke Marianne-t, aki a kotta tanúsága szerint „pedagógiai munkatárs” volt; Máriássy Istvánt, a Játékok kiadásáért felelős szerkesztőt, Halmágyi Mihályt, a népi muzsikust, Szegő Péter zeneszerzőt; megemlékezik Szávai Magdáról, a zongoratanárról, a zenei szervezőről, a nagyszerű emberről, és aligha tévedünk, ha a zenetudós Wilheim András nevét gyanítjuk abban a W. A. monogramban, amely az Hommage à Varèse darab után áll (Wilheim ugyanis Varèse zenéjének legalaposabb magyar ismerője).
Darabok tulajdonosai a zongoristák közül Kurtág Márta, Körmendi Klára, Kocsis Zoltán, Szervánszky Vali, Ronald Cavaye, Szokolay Gergely és Szokolay Balázs, Fenyő Gusztáv, Klukon Bea és Klukon Edit, és ki tudja még ki, aki mindössze a monogramjával szerepel a lapokon.
Nemcsak zenészek neveivel találkozunk a gyűjteményben. Schaár Erzsébet és Bálint Endre képviseli a képzőművészetet, Somlyó György az irodalmat, Nancy Sinatra a filmművészetet, Hermann Alice a pszichológiát, Papp Laci a sportot, és — visszaugorva vagy 2500 esztendőt — Zenon a filozófiát.
Talán a legszebb portré a Kurtág Mártáé. Mint Schumann Carnavaljában a Chiarinát, ezt is – azt is a zongorista-hitvesnek szánta szerzője. A kemény fortissimo C–G kvintek között megjelenő dolce karakterű piano felületek, a hangok tiszta kvintekből szőtt lánca, a két puha dallamív magáért beszél. És hogy a portrét még jelkép is erősítse, Kurtág az utolsó dallamív hangjaival arra a motívumra rímel, amelyet egyik levelében Bartók a szeretett nő, Geyer Stefi Leitmotivjának (vezérmotívumának) nevez.
Így indul Bartók Két portré című zenekari művének első tétele, az Egy ideális: D–Fisz–Á–Cisz. Kurtágnál ugyanezek a hangok nem felfelé haladnak, hanem fordított sorrendben lefelé, legfölül még egy terccel meg is toldva: É–Cisz–Á–Fisz–D. Íme az „ideális” társ portréja: Hommage à Kurtág Márta.
Hommage à Kurtág Márta
És most, jó néhány darabbal a hátunk mögött talán kiderült már, mi a Játékok legfőbb értéke: nincs egyetlen zenei mozdulata sem, amely mögött ne éreznénk az alkotó indulatát, szenvedélyét, hitét, szeretetét. Manapság, amikor hányan és hányan közömbösen nézik, hogy mi történik a világban, Kurtág szinte helyettük is lobog, a hallgatót, az előadót egyaránt magával sodorja, állásfoglalásra, választásra kényszeríti. Kurtág már az apró gyerektől is teremtő részvételt, találékonyságot, rugalmasságot, testi-lelki készenlétet igényel.
„A játék — játék.” — írja az előszóban. — „Nagyon nagy szabadságot, kezdeményezést kíván az előadótól. Nem szabad komolyan venni a leírtakat — halálosan komolyan kell venni a leírtakat: a zenei folyamatot, a megszólalás, a csend minőségét. Higgyünk a kottaképnek, engedjük hatni magunkra. A grafikus kép a legkötetlenebb darab időbeli elrendezésére is választ ad. Használjuk fel minden ismeretünket és eleven emlékünket a szabad deklamációról, a népzenei parlandóról-rubatóról, gregoriánról és mindarról, amit az improvizatív zenei gyakorlat valaha is felvetett. És vágjunk neki bátran — tévedéstől sem félve — a legnehezebbnek: a hosszú és rövid értékekből teremtsünk érvényes arányokat, egységet, folyamatot — a magunk örömére is.”
Olyan szerző, aki új eszközökkel szólít meg bennünket, s közben népzenére és műzenére, múltra és jelenre egyaránt hivatkozik, tanulságul szolgálhat az új vizeken járóknak éppúgy, mint a múltba visszavágyóknak.
Földes Imre
(Először elhangzott, rövidebb formában: Magyar Rádió, 1982. március 29.)
Megjelent: Parlando 1982/12. 1–25. oldal
A Zeneműkiadó 1979-ben jelentette meg Kurtág György Játékok c. sorozatát. A négykötetes album kottáit Renner Péterné rajzolta. Az előadás illusztrációi az említett kottákból valók, a Zeneműkiadó szíves hozzájárulásával.
Jelmagyarázat {A Játékok melléklete.}
|