| |
Fel
|
|
A hét zeneműve
Arthur Honegger: 4. szimfónia
Kisebb-nagyobb zenekarok ezer- és ezerszámra működnek szerte a világon. Vannak, amelyek többféle stílusban igyekeznek helyt állni, vannak, amelyek egy-egy korszakra specializálódnak; egyesek inkább a tradíciókra építenek, mások új jelszavakat írnak a zászlójukra. Olyan zenekar, amelynek neve évtizedekkel megszületése után is fényesen cseng, nagyon kevés van. A kamarazenekarból és kamarakórusból álló Bázeli Kamarazenekar ezek közül való. Több mint hatvan évvel ezelőtt, 1926-ban alapította egy húszéves svájci fiatalember, Paul Sacher.
Sacher tudatosan építette fel együttesének repertoárját. Eljátszották a koncertéletben kipróbált, népszerű műveket, de a közönséggel megismertették a méltatlanul mellőzött nagymestereket is. Hogy nem egy 17–18. századi vokális és hangszeres kompozíció, Monteverdi, Carissimi, Schütz, Purcell művei közül több is közkincsé vált, a Sacherhez hasonló, felfedező úton járó előadóművészeknek köszönhetjük. És mert Sacher számára tarthatatlan lett volna csak régi, vagy csak új zenét játszani, kortársainak seregét bírta rá, hogy írjon számukra. Nem lehetünk elég hálásak Sachernek és a bázelieknek! Nélkülük sohasem készül el Bartók Zenéje húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára, a Divertimento és a Szonáta két zongorára és ütőhangszerekre. Az első két partitúrán örök időkig ott áll a mecénás, illetve a mecénás-együttes neve, és nem felejtjük el, hogy a Szonáta — nyilván a Zene bemutatójának hatalmas sikere nyomán — az Új Zene Nemzetközi Társasága bázeli részlegének felkérésére készült.
Sacher darabot kért Richard Strausstól, Stravinskytól, Hindemithtől, Frank Martintől és számos más svájci zeneszerzőtől, így Arthur Honeggertől is, akihez szoros és állandó kapcsolat fűzte.
Honegger, akit a francia Hatok között tartunk számon — saját szavai szerint „kettős nemzetiségű… francia és svájci keverék” —, Franciaországban született, élete legnagyobb részét ott is töltötte, de mindkét szülője révén svájci volt. Sacher megrendeléseinek rendszeresen eleget tett. Neki írta A halottak tánca (La Danse des Morts) című oratóriumot, a 2. és 4. szimfóniát, a Karácsonyi kantátát; és további két Honegger-kompozíció első előadása fűződik a dirigens Sacher nevéhez: a 20. század legnépszerűbb oratóriuma, a Jeanne d'Arc a máglyán, és a fuvolára, angolkürtre és vonószenekarra írt Concerto da camera. Ez utóbbit a másik, ugyancsak általa alapított zenekar, a Zürichi Collegium Musicum élén mutatta be Zürichben. A többi darabnak, így a 4. szimfóniának, amely a Bázeli Kamarazenekar fennállásának 20. évfordulójára készült, Bázel közönsége tapsolhatott először. A premierre, napra pontosan tíz évvel a Bartók húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára írt Zene ősbemutatója után, 1947. január 21-én került sor.
Ha egy hangversenyrendezőnek az a hóbortos ötlete támadna, hogy Honegger mind az öt szimfóniáját ugyanarra az estére tűzné műsorra — nem lehetetlen, hiszen együttes időtartamuk alig haladná meg a legbővebb Mahler-szimfóniáét —, a hallgató azt tapasztalná, hogy a 4. kilóg a sorból… Nem külalakjában különbözik, hiszen ez is három tételes, mint műfaj-társai, itt is mozgalmasabb-hangosabb tételek ölelik körül a lassabb középsőt, de ez az egyetlen az öt között, amely kerüli a szenvedélyes összecsapásokat, a drámai ütközéseket. És mivel a pokolról hálásabb énekelni, mint a mennyországról — a publikum kedveli, ha borzolják az idegeit —, a karmesterek szívesebben választják műsorukba Honegger tragikus alaphangú szimfóniáit, mint a 4.-et.
Honegger csak első szimfóniájának nem adott címet, alcímet. A 2. a „Vonós”, a 3. a „Liturgikus” melléknevet viseli. Az 5. sorszáma mellett ez áll: „Di tre re”, mert mind a három tétele ré, azaz D hangon zárul. A 4. szimfónia találó elnevezést kapott: „Deliciae Basiliensis” (Bázel gyönyörűségei).
Bázel, Svájc egyik legszebb városa a Rajna két partján terül el. A dombos oldal, az óváros a középkori Münsterrel és a Martinskirchével, tereivel, utcácskáival úgy csalogatja magához az utast, mint a mi Várnegyedünk. És ha valamelyik hídon átkelünk a Rajna túlsó oldalára, kis túlzással akár Pesten képzelhetjük magunkat… Tételezzük fel, hogy tavasz van, ragyogó kék az ég — és történetesen semmi gond nem terhel bennünket. Nem sietős az utunk, ráérünk csatangolni, dúdolgatva-fütyörészve a házakba, udvarokba be-benézni. Nos, az első tételben Honegger mintha erről az életérzésről mesélne nekünk — a szonátaforma keretei között.
A lassú bevezetés (Largo e misterioso) finoman előlegezi az árkot formáló, kezdőhangját ismételgető, szinkópás főtémát, a játékosabb karakterű, ritmikusabb melléktémát, a főtémával rokon kecses, beszédes zárótémát, és a három téma hangszerelését is: az első vonósokon, a második fúvósokon, a harmadik fuvolán szólal meg.
(zene)
Ahogy az expozícióban az Allegro karakterű, témájú területek egymást követik, inkább a korai klasszikusokra emlékeztet, mint Beethoven szonátaformáira. A tétel hangulatától idegen lenne az átvezető részek valahonnan valahová tartó németes céltudatossága. Különösen áll ez arra a területre, amelyet általában kidolgozási résznek nevezünk. Használjuk-e, használhatjuk-e itt egyáltalán ezt a terminus technicust, hiszen Honegger semmit sem „dolgoz ki”, a hallgatót inkább meditálásra, mint várakozásra készteti?
(zene)
Az első tétel legszuggesztívebb szakasza egy állókép: miközben a vonósok kánont játszanak a főtéma hangjaiból, a zongora, a harangjáték, a trombita és a fuvola párhuzamos menetei pentaton dallamot rajzolnak ki staccatókkal, éles akcentusokkal. Harangjátékra emlékeztet, azokra az óraszerkezetekre, amelyek hangjaira a városházák homlokzatán körbejárnak a kis színes figurák, minden kerek órában megörvendeztetve a gyerekeket és a felnőtteket.
(zene)
Honegger nem húz éles határt a témák visszatérése elé, sorrendjüket is megcseréli, majd — a tétel boltíves építkezését hangsúlyozandó — felidézi a kezdő ütemeket, a Largo bevezetést.
A kóda meglepetést tartogat. A három fő gondolat, amit egymás után ismertünk meg, egymás fölé kerül. Ezzel a módszerrel a többtémás fúgák világában Johann Sebastian Bachnál, vagy másutt, például Mozart Jupiter szimfóniájának zárótaktusaiban találkozunk. Honegger szívesen él vele más műveiben is, nemcsak itt. A második, és különösen a harmadik tétel ugyanerre a polifonikus rétegező technikára épül.
(zene)
A második (Larghetto) tételben egy passacaglia kel életre. A nyújtott ritmusokban, tág hangközökben gazdag, rövid szünetekkel tagolt, markánsan lépegető téma a mély vonósok unisonóján mutatkozik be. Alakja — a hangszerelés, a dinamika, terjedelme — tömbről tömbre változik, és változnak azok az ellentémák, amelyek egyenként, vagy egymással társulva szembesülnek vele. A passacaglia-témát olykor csak töredéke képviseli; az is előfordul, hogy rövid időre visszavonul. A tétel utolsó szakasza előtt, az ellenpont-témák hídszerű visszatérése közben kivételesen távoli rokona, egy bázeli vonatkozású nevezetes dallam helyettesíti. A 18–19. század fordulóján élt svájci poéta, Johann Peter Hebel schwytzertütsch dialektusban írt költeményére komponálta a német Franz Abt. Kezdősora: „Z’Basel an mim Rhy”. A hangszerelés irányítja rá a figyelmünket: a kürt fújja.
(zene)
Szerencséje van annak, aki farsang táján fordul meg Bázelben. Hamvazószerda előtti hétfőn hajnalban kezdődik a látványos események sora, az álarcos felvonulás, a móka, a hangoskodás. A derék, meglehetősen zárkózott bázeli polgárra ilyenkor rá se lehet ismerni, az évben egyszer kitombolja magát. Minden bizonnyal Bázelnek ez a „gyönyörűsége” ihlette a harmadik (Allegro) tételt.
Az öt különböző téma: a rondószerűen visszatérő hetyke első, a trombitás második, a fafúvókon csillogó harmadik, a klarinéton éneklő negyedik, és a bolondos nyolcadritmusokkal körülvett ötödik a csellón, mint maskarás csoportok, úgy váltják egymást. Aztán egy rövid Adagio megállítja a tétel lendületét, hogy utána folytatódjék, tetőződjék a sürgés-forgás. Csakhogy ettől kezdve, ha egy téma újra fölbukkan, ott is marad, jön a következő, az se búcsúzik el…, és így rakódik, halmozódik egymásra mind az öt. Mutatvány. De nem olyan, amibe az erőművész majdnem belerokkan, hanem amikor mosolyogva vesz magára újabb terheket.
(zene)
És most, a vidám rondó-téma kánonszerű menetei fölött váratlanul megjelenik egy középkorból származó hajnal-nóta, a Basler Morgenstreich. A bázeli farsang, a Fassnacht máig legnépszerűbb dallamát a pikoló a fuvolával, a trombita a harangjátékkal és a zongorával felváltva intonálja, s közben szünet nélkül szól a pergődob. Síposok társultak dobosokkal hamisítatlan tambourint rögtönözve. Felerősödik, aztán elhalkul a zene, majd kilenc bensőséges ütem és a rondó-téma parányi visszatérése tesz pontot a tétel végére. Vége a farsangnak, vége a szimfóniának.
(zene)
A 2. világháború 1945-ben fejeződött be, de aki átélte, tudja, a rettenetes esztendők szorongásaitól nem lehetett egyhamar megszabadulni. Honegger az 1945–46-ban készült 3. (Liturgikus) szimfóniába írta bele minden félelmét, fájdalmát, az emberiség sorsáért érzett aggódását. A 4. szimfónia 1946-ban keletkezett, akkor, amikor azt hittük, e viharfelhők végképp eltakarodtak a fejünk felől. Tévedtünk. De azokról az időkről már más művek szólnak.
Földes Imre
(Először elhangzott: Bartók Rádió, 1989. május 29.)
|
|