A hét zeneműve
Balassa Sándor: ÍRISZ op. 22
Kedves Hallgatóim! Gondolom, egyetértünk abban, hogy a zeneművészet ugyanúgy autonóm, mint — mondjuk — a festészet. Autonóm, vagyis önállóan megállja a helyét, más művészetek, a zenétől idegen elemek támogatására nem szorul. A festő színekkel, vonalakkal, formákkal, a zeneszerző hangokkal, ritmusokkal, hangszínekkel közli a mondanivalóját. Mégis, ha megkérdeznénk a múzeumba vagy koncertre járó embereket: szívesen veszik-e, ha az alkotó címmel is ellátja kompozícióját, a többség erőteljes igennel válaszolna. Valószínűleg nem bízunk eléggé önmagunkban. Szeretnénk biztosan tudni: valóban azt látjuk-e, amit látunk, azt halljuk-e, amit hallunk. Honegger bevallotta, hogy pórul járt azzal a zenekari darabjával, amelynek jobb híján a Mouvement symphonique No. 3 — vagyis a Harmadik szimfonikus tétel — címet adta: „ …meglakolt hálátlan és semmitmondó címéért s alig kapott itt-ott néhány udvarias és kitérő sort.”  {Arthur Honegger: Zeneszerző vagyok. Fordította Oltványi Imre. Zeneműkiadó Vállalat, Budapest 1960. 103. oldal} Bezzeg a másik két mű, a Pacific 2.3.1 és a Rugby — világsiker lett.
Mindezek ellenére a zeneszerzők gyakran cím helyett csupán sorszám, hangnem, műfaj megjelölésre szorítkoznak. Persze, aki egy kicsit otthon van a zene világában, barátra lel az ilyesféle jelzésekben is, hiszen érdekes összevetni egy szerző III. és IV. concertóját; más karakterű egy D-dúr, mint egy d-moll mű; és aki meghallgatott már két-három szimfóniát, nagyjából tudja, érzi, mit várhat a következőtől.
A címek vagy meghatározott irányba terelik a hallgató gondolatait, vagy ahelyett, hogy megkötnék a fantáziát, segítik: hadd szárnyaljon szabadon. Ez utóbbi elképzelés vezette Balassa Sándort, amikor zenekari műve fölé a sokarcú ÍRISZ szót írta.
ÍRISZ. Nem biztos, hogy mindjárt a jelentése fut át rajtunk, inkább a hangalakja, zenéje simítja meg a fület. Képzeletünkben talán csak ez után jelenik meg a kék, olykor fehér, máskor halvány ibolyaszínű, lila vagy sárga írisz, a kardlevelű nőszirom. Ám a szivárványhártyát, amelytől szemünk színe függ, és amely véd az erős fénytől, ugyancsak írisznek nevezzük. És nyilván a szivárványhártya nyomán kapta az írisz nevet a fényképezőgép-objektív lencséjének nyílását szabályozó rekeszrendszer.
Irisz görögül szivárványt jelent. Hogy aztán Irisz, a szivárványistennő volt-e előbb és róla kapta a nevét a szivárvány, vagy a szivárványról nevezték el utóbb az istennőt, egyre megy. Tény, hogy Irisz — Élektrának, az Ókeanosz-lánynak és Thaumasznak, a tengericsoda-istennek gyermeke, a Harpüiák testvére — küldönc, Hermész női párja, aki viszi az üzeneteket Zeusztól, Hérától az istenekhez. És az ő dolga elhozni a Sztüx vizét, ha összemarakodnak az égi lakók, és ki kell deríteni, ki az igazmondó és ki a hazug. Mert jaj annak, aki a Sztüx vizére hamisan esküszik. Teljes esztendőn át fekszik majd félholtan, további kilenc éven át nem élhet együtt isten-társaival, és csak ez után térhet vissza közéjük az Olümposzra.
Melyik jelentést vállalja a zeneszerző? Egyiket sem. Nem akarta hangokba fogalmazni egy virágkatalógus oldalait, nem próbálta zenébe ültetni a szem, vagy a fényképezőgép íriszének szerkezetét, és nem kívánt szimfonikus költeményt, program-nyitányt írni Irisz istennő viselt dolgairól. A cím mégsem csalóka. A jelentések mögül ugyanis egy sor fogalom int felénk. Ilyenek: szín, fény, mozdulat, ív, hajlékonyság, sebesség… A zeneszerzőt ez utóbbiak inspirálták.
Január elseje az újrakezdések napja. 1971. január elseje és június 17. között írta. Ez a 22. opusza, de első zenekari darabja. Komponálása közben jutott el hozzá a hír — talán éppen Irisz istennő hozta? —, hogy a cappella kórusműve, a Legenda a párizsi Tribune Internationale des Compositeurs-ön a harmadik legtöbb szavazatot kapta. A zeneszerző nemzetközi elismerésének ez volt az első jele. És mindössze egy esztendőt kellett várni arra, hogy a nagyzenekarra, vegyeskarra és szólistákra írt Requiem Kassák Lajosért már a legmagasabb pontszámmal legyen első.
Az ÍRISZ ajánlása a Magyar Rádió Zenei Osztálya vezetőjének, Faludi Rezsőnek szól. 1972. május 17-én volt az ősbemutatója a Magyar Rádió és Televízió szimfonikus zenekarának közreműködésével, Erdélyi Miklós vezényletével. Ugyanő készítette az első rádiófelvételt is. Az ÍRISZ Lehel György és a Rádiózenekar gondozásában hanglemezre is került.
Az újabb időkben született magyar zenekari művek közül Balassa Sándoré a legjátszottabbak közül való. A Magyar Televízió Fodor Antal koreográfiájával balettet is készített belőle. Több magyar és több külföldi karmester tűzte műsorára. Megszólalt Csehszlovákiában, Jugoszláviában, Franciaországban, Hollandiában, Nyugat-Németországban, Finnországban, az Egyesült Államokban és Japánban. A külföldi bemutatók karmestereit a koncert végén — Varga Bálint András szellemes ötlete nyomán — Zeneműkiadó Vállalatunk ajándéka várta: egy nagy csokor írisz…
A legnevezetesebb bemutató a londoni volt 1976. február 6-án. Pierre Boulez magyar estet tervezett a BBC szimfonikus zenekarával a Royal Festival Hallban. A Zeneműkiadó Vállalat tekintélyes mennyiségű partitúrát küldött a zeneszerző-karmesternek, hogy legyen miből válogatnia. Boulez választott. Bartók operája, A kékszakállú herceg vára és Ligeti György zenekari műve, a San Francisco Polyphony mellé az ÍRISZ-t emelte ki a kották közül. Hogy miért éppen ezt? Boulez így nyilatkozott Varga Bálint Andrásnak: „Az ÍRISZ-t találtam a legkonstruktívabbnak, a legérdekesebbnek. Jól van megírva, szolid technikáról tanúskodik, igen gondosan van megmunkálva. Tetszett a mű karaktere is. Igen szépen indul, szép a hangzása, amely azután gyors, szenvedélyes, erőteljes kifejezésre vált át, ezért esett erre a darabra a választásom.” {Riport a Magyar Rádiónak.}
A mélyből elindulva hangközönként adják össze a vonósok a nyitóharmóniát. Minél magasabban járunk, annál kisebb a hangköz. Szordínó vet finom fátylat a hangzásra, kölcsönöz a hangoknak valamiféle melegházi fojtottságot. Mindez egyetlen ütem alatt történik, igaz, Adagio tempóban. A második ütemben belép az oboa. Néhányhangos dallamát az előbb kiépült harmónia szinte magából szüli meg. Az ÍRISZ „igen szépen indul” — vallja Boulez, és egyetérthetünk vele.
(zene)
A vonósok fölött újabb hangszercsoport mutatkozik be: zongora-vibrafon-cimbalom-cseleszta-hárfa és harangjáték együttese. Ez a gamelánosan zsongó felület, majd az utána következő klarinét-szignál és a fuvolák madárzenéje, amelyhez a hegedűk üveghangjai csatlakoznak, olyasféle hatást tesz ránk, mint mikor valahonnan kilépünk a szabad ég alá.
(zene)
Most lapozzunk az utolsó ütemekhez! Fordított sorrendben búcsúzunk el a hangszerektől. Először a fafúvósok hallgatnak el, azután — már a záróhang fölött — a csengő-bongó hangszerek. Az utolsó szó a vonósoké, hiszen ők indították a darabot, és ugyanezzel a harmóniával. Csak itt éppen ellenkező irányból, a magasból elindulva lebomlik a hangzás. A magában maradó nagy Esz hang azonos azzal, amelyből kinőtt az ÍRISZ.
(zene)
A nyitó és záró ütemek közé Balassa mintegy 9–10 perces ívet feszít ki. Ívet, amely két nagy részből áll. Az első lassabb, a második gyors (és csak az imént hallott ütemek tempója rímel vissza a darab elejére), vagyis az ÍRISZ formája rokonságban áll mind a „prelúdium és fúga” párokkal, mind a „lassú és friss” szellemében fogant — egymástól elváló, vagy szünet nélkül egymást követő — kétrészes művekkel, így például Bartók Két kép című zenekari darabjával.
Folyamatában eddig csak az első taktusokat követtük figyelemmel: a felfelé nyíló, az oboa piciny szólójába torkolló nyitó harmóniát, az ezt felváltó csillogó felületet és a rövid természet-zenét. De ami eddig történt, abból aligha nőhetne ki a darab második fele. A mesteri kéz azonban itt kezd belopni a történés menetébe nyugtalanítóbb hangokat. A mély vonósok immár hangfogó nélkül játszandó szűkközű, szorongó dallama, és környezete, a fa- és rézfúvósok sötétebb színeket festenek elénk.
(zene)
Csak másodpercekre komorul el az ég. Újra a természet hangjai kapnak szót.
(zene)
Az árnyak ismét visszatérnek, útját állva a gondtalan kitárulkozásnak. Az első rész legszebb, szívbemarkoló ütemei jönnek! Lent brácsák és csellók siratója, fölöttük az oboa és a klarinétok, majd két fuvola: mint két, kalitkába zárt madár vergődése.
(zene)
Halk, mégis határozott nyolcad-pár (ütőkön és pizzicatóval megszólaltatva a vonósokon) vet véget a személyesebb hangnak, és újabb tájak kapuját nyitja ki előttünk. A továbbiakban is velünk marad. Kicsinyítve, tizenhatodokká diminuálva, de főképpen eredeti mértékében vállalja összetartani, ami a darab első feléből hátra van. Forgószél támad. A hideg futkároz a hátunkon. Skáláznak fölfelé és lefelé a vonósok, a fafúvósok, csattognak, remegnek az ütőhangszerek, harsognak a rezek… és aztán egycsapásra megdermed minden. A sok szólamra osztott vonóskar úgy veszi birtokba a teljes hangzásteret, mint ahogy a festék terjed szép a papíron…
(zene)
Ha nem lenne a fagott, de főleg az oboa, a fagyot nem követné olvadás. Segítségükkel azonban a szólamok ismét megelevenednek. Mégse várjunk visszatérést — ilyen előzmények után. Marad a levegőben valami izgató.
(zene)
Nyolcadpárral indult a tömb, azzal is zárul. Nem is eggyel, hárommal. Az első kettő a nagybőgőkön és a zongorán piano, pianissimo, a harmadik hevesebb valamennyinél: fortissimo, és a timpanis csapja a hangszerére.
(zene)
Idáig tart az első rész. Hogy mit örököl belőle a második, az Allegro molto? Kis melodikus képleteket, egymás szomszédságában bujkáló hangokat; a takarékos hangszerhasználat ellenére szivárvány színeiben villódzó hangzást; a magas és mély rétegek szembeállításának, ugyanakkor kiegyensúlyozásának törekvését; és örökli az Adagio nyugtalanító vonásait, indulatait. A darab második fele éppen ez utóbbiakat kapja föl és viszi szélsebesen a tetőpont felé.
Az iramot már az első ütemek meghatározzák. Ha lesznek is parányi megállások, ezek nem pihenők, nem függesztik fel a tempót, inkább a feszültségteremtés eszközei.
(zene)
A lassú részben minden hang önmagáért felel, egy-egy apróbb felületet leszámítva világosan appercipiálható valamennyi. Az Allegróban glisszandók — csúszkálások —, tremolók, vibrátókkal képzett lebegések veszik át az uralmat. Inkább aszinkronban vannak a szólamok, mint szoros szövetségben. Legalábbis egy darabig.
(zene)
Egyszer csak észrevesszük, hogy közös ritmusképlet fog össze hangszer-csoportokat. Az egymásra találások időszaka ez, csata a lebegő és a konkrét hangok között. A küzdelem kimenetele aligha lehet kétséges, mégis ellenállhatatlan hatású a csúcspont, de az odavezető út is.
(zene)
Ugye megfigyelték, hogy a teljes zenekar fortisszimóján-fortisszisszimóján először négy nyolcad, aztán négy negyed, végül — öt kemény nagydob-ütés után — négy félkotta értékű, nagyon szuggesztív dallam fékezte meg a lélegzetelállító, vad hajszát?
(zene)
Nem találkoztak már valahol hasonló négy hanggal? Nem Balassa művében. Figyeljenek csak!
(zene)
Igen, a négy hang a Jupiter szimfónia IV. tételében megjelenő ún. Mozart-névjegy variánsa. Ez is, az is négy egyforma hosszú értékből áll, megegyezik a dallam rajza, magatartásukban is sok hasonlóság van. Csak hát! Míg Mozart vele koronázza meg a szimfóniáját, ezt hirdetve: Érdemes élni!, addig Balassánál — az előzmények és a tetőzés utáni terület tükrében — mást jelent: Élni kell!, de ez hatalmas erőfeszítésbe kerül. És nem biztos, hogy sikerül… Az ÍRISZ vége — amelyet már megismertünk — A kékszakállú herceg vára záróképére emlékeztet: „És mindég is éjjel lesz már… éjjel… éjjel…”
Vannak művek, amelyek különösen nehezen viselik el, ha szétaprózzák őket. Ezek közül való Balassa Sándor ÍRISZ-e is. Hallgassuk meg most egy tömbben — legalább a második részt!
(zene)
Földes Imre
(Először elhangzott: Kossuth Rádió, 1983. július 4.)
|