| |
Fel
|
|
A hét zeneműve
Durkó Zsolt: Halotti beszéd
„Micsoda öröm zenét írni egy változhatatlan, szinte rituális nyelvre, mely már önmagában is kelt bizonyos hatást!” — jelenti ki Igor Stravinsky, Életem című önéletrajzában {Igor Sztravinszkij: Életem. Gondolat Könyvkiadó 1969, 115. oldal. F. Csanak Dóra fordítása.}, az Oedipus Rex latin nyelvű szövegkönyvére célozva. Stravinsky írta, de akár Durkó Zsolt is fogalmazhatta volna, hiszen az a nyelv, amelyre ő talált rá, ugyancsak „változhatatlan”, ünnepélyes, szertartásos — mi több, szertartáshoz kapcsolódik —, és „önmagában is kelt bizonyos hatást”. Találhat-e magának alkalmasabb — rituális — nyelvet magyar zeneszerző, mint amilyen a 12. század végén keletkezett, első összefüggő magyar s egyben finnugor nyelvemlék, a Halotti beszéd? Mindeddig — tudomásunk szerint — senki sem vállalkozott a megzenésítésére, és Durkó után feltehetően jó idő eltelik majd, míg valaki ismét szövegkönyvül választja.
Nem először fordul Durkó figyelme a régi magyar évszázadok felé. Olvassunk csak bele zenekari művének, a Magyar rapszódiának előszavába: „Történelmünk során eredeti kódexeink túlnyomó többsége nyomtalanul elveszett. A darab zenei anyaga ilyen feltehetően létezett, képzeletbeli kódexekből vett idézetekre épül.” {Durkó Zsolt: Una rapsodia ungherese. Editio Musica Budapest 1969.} Durkó persze nem stílusutánzatokat írt, hanem saját stílusához igazítva álmodta, teremtette újra, aminek nyoma veszett.
A 18. század jeles történetírójáról elnevezett Pray-kódex szerencsére megmaradt. Megőrizte más dokumentumok — például az első, hangjegyekkel vonalrendszerre lejegyzett magyar zene — mellett a Halotti beszédet. Durkó két évvel a Magyar rapszódia után, 1967-ben fog hozzá, oratóriumot formál belőle tenor- és baritonszólóra, vegyeskarra és nagyzenekarra. A kész művet 1972-ben teszi le Budapest Főváros Tanácsának asztalára. Az ő fölkérésükre írta Pest, Buda és Óbuda egyesítésének 1973-ban esedékes 100. évfordulójára. A bemutató elkésett, csak 1975. február 21-én került rá sor. Fülöp Attila és Ütő Endre szólóival, a Magyar Rádió és Televízió ének- és zenekarának közreműködésével, Lehel György vezényletével igen kedvezően fogadta a közönség és a hazai kritika. Hangszalagról, néhány hónappal később, Párizsban is diadalt arat. Szőllősy András és Balassa Sándor 1970-ben, illetve 1972-ben győztes darabjai után, 1975-ben a Halotti beszéd kapta a legtöbb szavazatot a Tribun-ön, a rádiótársaságok évi bemutatóján.
Az eredeti próza a temetés meghatározott pontján hangzott el, az után, amikor a koporsót a sírba engedték, és az előtt, mielőtt a földet rászórták; tehát része volt egy szertartásnak. Durkó szélesebb távlatot ad a szövegnek. Kiterjeszti gondolatkörének udvarát, és nem archaizál, holott gyanakodhatnánk rá a kottában felbukkanó zenei műszavak láttán: contrapunctus, organum, turba… Nem, ezek csak finom utalások. Miért hallgassa el, hogy a dallamcsírákból kisarjadó, hangsúlyosan ellenpontozó felületek Palestrina és Bach contrapunctusok utódai? Az az oldal, amely a középkori többszólamúság párhuzamos meneteire hivatkozik, miért ne viselhetné az organum in motu recto feliratot? És miért ne nevezze turbának azt a szakaszt, ahol egy pillanatra átélhetjük egy passió tömegjelenetének hangulatát? „Minden zeneszerző azt olvassa ki a zenetörténetből, amire szüksége van” — tanította Szőllősy András. Durkó nem leplezi, hogy mire volt szüksége, s egyben segít megfejtenünk zenéjének titkait.
Ha segít is, azért a javát ránk bízza… Mert vajon készakarva formálta meg oratóriumát olyan szerkezetűvé, hogy egyszerre rímeljen Kodály Psalmus Hungaricusára és Bartók Táncszvitjére, éppen arra a két műre, amely 1923-ban, Pest, Buda és Óbuda egyesítésének 50. évfordulójára készült? A Halotti beszéd 14 részre tagolt partitúrája egyszerre rondószerű, mint a Psalmus, ugyanakkor ritornellszerű, vagy ha úgy tetszik, refrénes építkezésű is, mint a Táncszvit.
Rondó annyiból, hogy MOTTÓként újra meg újra felhangzik majd a tételek között az az első markánsan fogalmazott motívum, amelyet a teljes vokális együttes bevezetője után a basszusok intonálnak a Sermo super sepulchrum [beszéd a sír fölött] szavakra. (Arra is figyeljünk, miképpen illeszkedik szó és dallam! A zeneszerző a super [fölött] szócskát a magasba helyezi, a sepulchrum [sír] a mély hangtartományba kerül.)
A MOTTÓt hat CONTRAPUNCTUS követi. Durkó szívesen építi föl kompozícióit rövidebb, önmagában is többé-kevésbé zárt tömbökből. Ez a — talán — Schumanntól örökölt formálás azonban nem gátolja őt abban, hogy a tétel-téglákból épületet emeljen; a zenei anyag füzérszerű, szvitszerű elrendezése helyett nagyformát alakítson ki. A bevezető hangok, a MOTTÓval, a szöveges és szövegtelen CONTRAPUNCTUSokkal a PROLÓGUS, amely nagyszabású nyitányként áll a mintegy fél óra terjedelmű oratórium élén.
A PROLÓGUS szünet nélkül torkollik a 2. tételbe, az ÁRIÁba. Itt találkozunk először azzal a — MOTTÓnál hangsúlyosabb, főtéma-rangú — területtel, amelyet jobb híján ritornellnek, refrénnek nevezünk. Azért így, mert ez a darab második vissza-visszatérő motívum-csoportja.
Az ÁRIÁval kezdődik a sír fölötti beszéd. Itt lép a sírhoz a pap, a bariton szólista, akinek szavait visszhangozza a kar: „Látjátok feleim szümtükkel, mik vogymuk. Isa pur ës homu vogymuk”, vagy ahogy ma mondanánk: Látjátok feleim szemetekkel, mik vagyunk. Bizony por és hamu vagyunk.
Hirtelen piano-pianissimóba fordul a zene, a szólamok függetlenítik magukat egymástól, a kötött ritmikát a ritmus és metrum aleatorikus szabadsága váltja fel. „Látjátok feleim szümtükkel mik vogymuk” — énekli a szoprán szólam, szinte rámutatva a levegőben gomolygó porra, a táncoló hamura: „Isa pur ës homu vogymuk.” Nincs kétségünk, rólunk van szó. Előbb-utóbb porrá, hamuvá válunk.
De hagyjuk a halált! A 3. rész, a visszatérő MOTTÓ készíti elő a 4. tételt, a bariton-tenor DUETTet. Arról szól, hogy az isteni kegyelemben (malasztban) részesült ősünk, Ádám a Paradicsomot kapta házának, hajlékának: „Mënnyi milosztben terümtevé eleve miü isemüköt Ádámut, és oduttá volá néki paradisomut házává.” Kitörő lelkesedéssel énekelnek a szólisták, egymástól ragadják el a szót, a kórus is velük tart. Örül a zongora, a harangok… Az élményt egy kristálytiszta dúr hármashangzat koronázza meg.
Miért nem fortissimo? Miért pianissimo? Nem, ezt a konszonanciát nem lehet félreérteni: semmi, de semmi nem állhat az örök élet útjában! — Vagy mégis?
Egyszerre megkeseredik minden. A dúr hármas szűkített harmóniává, tiszta kvint kerete szűkített kvintté, tritonusszá torzul. Megborzongunk, és nyomban el is mosolyodunk a zeneszerzői remeklésen. Hát persze! A zene a jövőt jósolja. Az ördög árnya jelent meg a tritonus képében. Hogyan is nevezték ezt a hangközt a középkorban? Diabolus in musica, ördög a zenében…
És miért kavarog ismét por és hamu? No, igen, Durkó tudja azt, amit ősünk még nem, hogy engedni fog az ördög unszolásának, enni fog a tiltott fa gyümölcséből, ezért halálnak halálával hal, és por és hamu lesz!
Az 5. tétel, a FÚGA, a vegetáció burjánzásának tétele. Az Édenkert fái, növényei előttünk növekednek, hajladoznak. Durkó zenéjét mindig szoros szálak kapcsolják természeti formákhoz. Mintha gyökerek hatolnának a földbe, ágak törekednének a magasba, erősebbek és gyöngébbek, magánosak és egymásba kapaszkodók. Egy Durkó-mű fa a lombjával, gyökérzetével.
Mindent fejts ki egyből! — tanítják évszázadok óta a különböző iskolák. Durkó is ezt vallja. A MOTTÓként viselkedő Sermo super sepulchrum-motívum és az a motívum-csokor, amely a Halotti beszéd első sorához társul, nem ugyanaz. Mégsem más. A felfelé vagy lefelé csúszó félhangokból kipattanó nagyhangköz lendülete, gesztusa fűzi össze őket.
A fúga polifonikus természete, terebélyesedő, ágazó szerkezete könnyen lehet élet-jelkép. Ez a FÚGA biztosan az. A szerző szokatlan eszközt használ: a tétel javát ismétlőjelek közé helyezi. Nem a szót szaporítja, hanem a szimbólumot erősíti.
A FÚGA feje a „Röpüjj, páva,…” első sorának dallamtestvére. Hat hangú, ereszkedő lejtésű, mint az. Durkó FÚGÁja magyar fúga:
Látjátok feleim mik vogymuk… A 6. tétel az ismerős szavakra épül. Mégis milyen más itt a zene. Elszabadulnak a szenvedélyek. Hullámokban csap föl, elemi erővel tör ki a tiltakozás: Nem akarunk por és hamu lenni! Félünk a haláltól! Élni akarunk! Ijesztő látvány a nyüzsgő, egymást tipró, taposó embertömeg. Dylan Thomas így fogalmazta meg ezt az indulatot: „Tombolj, dühöngj, ha jő a fény halála.” {Klasszikus angol költők a középkortól a XX. századig II. kötet. Európa Könyvkiadó 1986, 861. oldal. Vas István fordítása.}
A 7. tétel RECITATIVO, a tiltás tétele: Ës mënd paradisumben mundá neki élnie. Hëon tilutoá [csupán tiltá] őt egy fa gyimilsétől. Gye mundoá néki meret nü eneye. [De mondá neki miért ne ennék.] Isa ki napon emdül az tilvutt gyimilstől halálnek halálával holsz. [Bizony, mely napon enni fogsz az tiltott gyümölcsből halálnak halálával halsz.] Csak néhány hangszer kíséri a tenor szólistát, hadd hallja Ádám jól az intelmet, háromszor hangzik el a tilutoá [tiltá] szó, a kóruson a halál is háromszor, de tudjuk, hiába!
Hallá holtát terümtevé Istentül, gye feledévé. [Hallá holtát teremtő Istentől, de feledé.] A 8. rész, az ORGANUM IN MOTU RECTO, átvezetés a 9.-hez: Engedë ürdüng intetüinek, ës ëvék oz tilvutt gyimilstüül. És oz gyimilsben, tilvutt gyimilsben, halálut evék. [Engede ördög intetének (unszolásának, csábításának) és evék az tiltott gyümölcsből. És az gyümölcsben halált evék.] A ritmika, a férfikar groteszk, szaggatott tizenhatodmenetei elárulják, hogy rontó, ártó lény hatolt be a paradicsomba. A vezérdallamok csúszkáló, kígyózó félhangjai is itt kapnak értelmet: az ártó lény kígyó képében lép az ember elé.
A 10. tétel ismét RECITATIVO. A szólistákhoz itt-ott csatlakozik a kar, egyes hangszerek, hangszercsoportok, másutt ezek is reszketve vagy éppenséggel dermedve hallgatják a tág hangközökben cikázó próféciát: Ës oz gyimilsnek oly keserüü volá vize, hogy turkukat migé szokosztja volá. Nüm hëon mugánek, gye mënd üü fojánek halálut ëvék. Horoguvék Isten és vetévé őt ez munkás világbele, ës lëün halálnak es pukulnek fészë ës mënd üü nemének. [És az gyümölcsnek oly keserű vala vize (leve), hogy torkukat megszakasztja vala. Nem csupán magának, de mind ő fajának halált evék. Haraguvék Isten és veté őt ez munkás (vesződséges, gyötrelmes) világba, és lőn halálnak és pokolnak fészke és mind ő nemének.]
Mënd üü nemének — mondta ki a bariton és a tenor. De Kik ozuk?, kik azok, akik az első emberrel együtt vesztették el az örök életet? Miü vogymuk, mi vagyunk — mondja a tenor és ismétli meg a kórus is magába süppedve. Ez a rész, a 11., a TURBA, nem több mint a kérdés és a felelet. János evangéliumából, a passiókból ismerünk hasonlót: Kit kerestek? A názáreti Jézust. {Jn 18,5}
A MOTTÓ-dallam utolsó visszatérésére mondják rá a basszusok a végső tanulságot: Isa mënd ozhuz járók vogymuk. [Bizony mind ahhoz — tudniillik a veremhez, a sírgödörhöz — járók vagyunk.]
A parányi 12. rész után a 13.-ban még egyszer feltámad a tiltakozás: Nem akarunk meghalni! Félünk! Élni akarunk!
A 2. tételhez hasonlóan, a szóló és a kar váltakozó énekével indul az EPILÓGUS: Látjátok feleim szümtükkel, mik vogymuk…
Durkó a sír fölötti beszéd első feléből komponálta meg az oratóriumot. A keresztény liturgiához közvetlenül kapcsolódó passzusokat, egyetlen sor kivételével, elhagyta. Ebből az egy sorból lett a kóda: és këáltsátok Uromukhoz hármul: Kyrie eleison. [és kiáltsátok urunkhoz háromszor: uram irgalmazz.]
Amikor a tenor szólista a Kyrie eleison és a këáltsátok hármul többszöri ismétlésével a könyörgést világgá kiáltja, érezzük, hogy ez már nem a sírban nyugvó emberhez szól. A szólista értünk könyörög, azért a népért, amely a Halotti beszéd megszületése óta, csodák csodája, még él. És élni szeretne.
Földes Imre
(Először elhangzott: Kossuth Rádió, 1987. március 30. 9h)
Megjelent: A hét zeneműve (szerkeszti Kroó György) 1986. október – 1987. szeptember. Zeneműkiadó Budapest 1986, 236–245. oldal.
Durkó Zsolt: Halotti beszéd c. műve az Editio Musica Budapest kiadásában jelent meg.
|
|