| |
Fel
|
|
A hét zeneműve
Szervánszky Endre: Hat zenekari darab
1960. január 14-én, a Zeneakadémia Nagytermében Ferencsik János vezényelte a Magyar Állami Hangversenyzenekart. Csupa 20. századi művet tűzött műsorra, köztük bemutatóként Szervánszky Endre Hat zenekari darabját. Bennünket, akkor még fiatalokat, elsősorban az újdonság vonzott a koncertekre, de ezúttal nem csak az. Az a hír járta, hogy Szervánszky — akit az ötvenes években korosztályának alighanem legtekintélyesebb zeneszerzőjeként tartottunk számon — hátat fordított az ötvenes évek egész magyar zenei gyakorlatának, és olyan kompozícióval állt elő, mely megreszketteti a jó öreg Főiskola falait; biztos, hogy botrány lesz, biztos, hogy a közönség kifütyüli a szerzőt.
Minden várakozás ellenére a botrány elmaradt. Sőt, Ferencsiknek az utolsó tételt meg kellett ismételnie.
(zene)
A Hat zenekari darab nem bukott meg. A hangverseny után napvilágot látott kritikák mégis elmarasztalták, helyenként igen súlyos szavakkal illették.
„A hagyományossal szöges ellentétben levő formálás, az elemek, a részek hangsúlyozása, a ritmus önálló élete, a zenei akusztika peremvidékére jutott hangzás — ez jellemzi ezt az idegen, megdöbbentő, helyenként meghökkentő muzsikát…” — írta Raics István a Népszabadságban . {Raics István neve nem hangozhatott el az adásban.}
Szenvedélyes sorokat olvashattunk Jemnitz Sándortól {Jemnitz Sándor neve nem hangozhatott el az adásban.}: „…mintha ezt a lobbanékony, de tiszta érzelmű és kedélyvilágú művészembert elkapta volna a dacos ellenszegülés felkorbácsoló indulata, s ő az alkotás hevében nem egyszer így kiáltott volna fel: ›Tudom, hogy ezért majd nehezteltek reám és szidni fogtok engem! Tudom, hogy szerintetek most engedetlen, sőt, rakoncátlan vagyok, hogy rossz vagyok, s ez fáj nekem! De érzem: amit teszek, azt meg kell tennem, s én e benső szükségszerűség kényszere alatt vállalom cselekedeteimet!‹” Majd később így folytatja Jemnitz {Az adásban: „Majd később:”}: „Talán a természet adta bátorságánál is bátrabban fogott munkájához, s elszántsága már-már a szemellenzős vakmerőség határát érintette…”
(zene)
Kovács János kritikája a MUZSIKÁban jelent meg {Kovács János neve nem hangozhatott el az adásban.}, tele van kérdőjelekkel. Íme egy ezek közül: „Csak szenzációra leső bűvészmutatványnak, divatos extravaganciának higgyük-e, vagy halálosan őszinte próbálkozásnak, hogy kikiáltsa rettegésének és belső pesszimizmusának élményét, amelyről úgy érzi, hogy a szavak és tiszta fogalmak nem adhatnak képet?” És a válasz: „Szervánszky műve legyen bár fatális tévedés: szemfényvesztő fércmunkának, úgy hisszük, semmi esetre sem mondható.”
A kritikus inkább hajlik arra, hogy a Hat zenekari darabot „fatális tévedés”-nek tekintse, mégis, „őszinteségét és belső szükségszerűségét” nem vonja kétségbe, és a mű sorsát — rokonszenvesen — a közvéleményre bízza, mondván: „a döntő és végső szó az övé.”
(zene)
Ha időnk engedné, legszívesebben teljes terjedelmében idéznénk mindazt, amit Pernye András vetett papírra {Pernye András neve nem hangozhatott el az adásban.}, amit a Magyar Nemzet olvasói olvashattak Szervánszky művéről. Csupán egy-két mondatrészben találhattak némi vállveregető elismerést, hogy aztán jöhessenek a knock outok: „A Hat zenekari darab a zenetechnikai megoldás tökéletessége és hallatlan ötletessége ellenére a maga félelmetes elvontságában riasztó és megdöbbentő hatást kelt. A szüntelen belső szaggatottság, a feloldást nem találó tépelődés kivetítődésének sodrában az embernek az az érzése, hogy ez már nem is zene, hanem valamiféle gyötrő vízió. És valóban felmerül a kérdés, vajon zenének nevezhetjük-e a bemutatott művet? Vagy talán inkább valami furcsa akusztikus kísérletnek.”
Pernye {Az adásban: „A kritikus”} szépen sorra veszi a zenei kifejezőeszközöket: a dallamot, a harmóniát és a ritmust, és megállapítja, hogy az utóbbi kivételével ezek hiányoznak: „A dallamosság igényét a művel kapcsolatban fel sem vethetjük, mert a komponista tudatosan kerüli azt. Ugyanez áll harmóniavilágára is.”
(zene)
„A mű kísérleti jellege — folytatja Pernye András {Az adásban: „— olvashatjuk a kritikában”} — elvitathatatlan. Ebben a vonatkozásban azonban bizonyos mértékig elkésett. Ez a stílus ugyanis nem most született, hanem a harmincas évek modernista iskolái kísérletezték ki formanyelvét. Még ha a magyar zenei élet egyik legnagyobb és legszenvedélyesebben őszinte egyéniségéről van szó, akkor is meg kell mondanunk, hogy a helyzet erősen hasonlít az 1957-es képzőművészeti kiállításokon szereplő magyar absztrakt festőkére, akik ›felfedezték‹ az 1920-as évek francia és német modernistáinak stílusát.”
Most bújt ki a szög a zsákból! A kritikusnak nem tetszik, hogy a magyar művészek előtt kinyíltak a kapuk, megismerkedhettek olyan mesterekkel, akiktől tanulni odáig, az ötvenes évek közepéig, tilos volt. Kár, hogy a bíráló nem követte az alkotókat, kár, hogy nem kezdett el foglalkozni a — szavajárása szerint, és persze a negyvenes–ötvenes évek ideológiai szótárából jól ismert szóval — „modernistá”-nak bélyegzett szerzők művészetével. Ha így tesz, nem kerül a kritikájába a csacska összehasonlítás, ahogy századunk egyik legnagyobb újítójával méri össze a zeneszerzőt: „Szervánszky — írja Pernye {Az adásban: „— folytatódik a bírálat”} — ezen a formanyelven belül is sokkal tehetségesebb, mint például Varèse, de a Hat zenekari darabhoz hasonló számos nyugati mű sem jutott túl egy szűkkörű avantgardista művésztársaság körén, és sajnos ez a sors lesz osztályrésze Szervánszky alkotásának is.”
Aligha kell mondanom, milyen képtelenség felosztani a zeneműveket keletiekre és nyugatiakra; milyen idegen tőlünk, ha az avantgárd szót lekezelő, negatív értelemben használják, holott éppen az ellenkezője igaz. Ez az élenjáró művészetet, az — úgymond — „modern” művészt díszítő jelző. És nagyon nem szeretjük, ha a kritikus nem bírál, hanem ítélkezik. Főleg akkor nem szeretjük ezt, ha szavaival közvetve vagy közvetlenül, rövidebb-hosszabb időre leparancsolhat műveket a dobogóról. Mert ez történt! Nem tudjuk, milyen mértékben járultak hozzá a kritikusok, mindenesetre a korszak egyik krónikásánál, Breuer Jánosnál olvashatjuk, hogy „a Rádió vezetői, ha átmenetileg is, levétették a művet a műsorról.” {Breuer János: Harminc év magyar zenekultúrája. Zeneműkiadó Budapest 1975. 412. oldal}
(zene)
Művének szakmai fogadtatását haláláig nem tudta kiheverni Szervánszky. {Szervánszky Endre, 1911–1977} Pedig a viharok elültek. Három évvel a bemutató után, 1963-ban Ferencsik János ismét eldirigálta. És íme! Kroó György, aki ebben az időben már a Magyar Rádió Új Zenei Újságjában mondja el recenzióit, így fogalmaz {Kroó György nem kívánta, hogy az adásban a neve elhangozzék, ezért a szövegből ennyi maradt: „A Magyar Rádió Új Zenei Újságjában a recenzens már így fogalmaz:”}: „Csodálatos, mennyit fejlődhet csupán néhány esztendő alatt egy társadalom zenei hallása! A Hat zenekari darab egyike-másika ma már szelíden, szinte megszokottan szól hozzánk.”
Hát igen! Ahogy a könyveknek, a zeneműveknek is megvan a maguk sorsa… A Hat zenekari darab, az ominózus jóslat ellenére, nem porosodik könyvtárak polcain. Elhangzott már Ferencsik Jánoson kívül Erdélyi Miklós, Kobajashi Ken-Icsiro, Lehel György, Medveczky Ádám, Németh Gyula pálcája alatt.
Remélve, hogy kellőképpen felcsigáztuk kedves Hallgatóink érdeklődését, fordítsuk figyelmünket most a zenére, először a kizárólag ütőhangszerekre írt első tételre!
Leszámítva a futuristák tízes–húszas évekbéli kísérleteit, már a húszas–harmincas évek fordulóján születtek nagymesterektől olyan művek, amelyben sem vonósok, sem fúvósok nincsenek, a zenei folyamatot ütőhangszerekre bízták. Edgar Varèse Ionisationja a legismertebb, de előtte Sosztakovics is írt Az orr című operájában egy blokkot ütőkre; és aztán Prokofjev, John Cage következik azon a listán, amelyen sokadikként ott áll Szervánszky neve. Csak hát, ami nem szólal meg, az nincs…, nálunk nóvumnak számított, ami másutt már történelem volt, amit pedig valódi újdonságként üdvözölhettek volna, azt nem vették észre. Szervánszky ugyanis az ütőhangszereket (több elődjétől eltérően) nem zörej-effektusokra használja, nem bruitista-, nem zaj-zenét ír, a Hat zenekari darab első tétele például polifon tanulmány a Fibonacci-féle számsorozat alapján.
1955-ben jelent meg Bartók stílusa címmel Lendvay Ernő könyve, ahol — többek közt — arra hívta föl olvasói figyelmét, milyen nagy jelentősége van Bartók művészetében az aszimmetrikus arányoknak, nevezetesen a Fibonacci-féle számsorozatnak. Mint sokan mások, Szervánszky is igen alaposan tanulmányozta Lendvay könyvét, és igyekezett belőle tanulságokat levonni.
A számsorozat jellegzetessége, hogy a megelőző két tag összege adja a sor következő tagját, tehát 1, 2, aztán 1+2, azaz 3, 2+3, azaz 5, majd ugyanígy tovább 8, 13, 21…, de ne folytassuk, mert a Hat zenekari darabból az elsőt az 1, 2, 3, 5, 8, 13 és 21 ütésből álló ritmusegységek uralják. Az ütők többsége megél a kevesebb számú hangból álló csoportokból. Csak a mozgékony pergődobon hallunk majd 13 koppanást, és 21 csattogást ad a kasztanyett.
A 21 csattogás a tétel 13. ütemében található. A 13 koppanás a tétel visszájáról 13. ütemében kezdődik… Az ilyen — oda-vissza komponált — tételféleségekre szép múltbeli példákat ismerünk Johann Sebastian Bachtól Joseph Haydnon át Hindemithig, napjainkig. Szervánszky darabja az említetteknél jóval kevésbé szigorúan tervezett, a tükrös szerkesztésre a ritmus-csoportok inkább csak utalnak.
A Szervánszky-választotta hangszeres gárdából csak a két üstdob tud konkrét hangmagasságokat játszani. Meg is szólal rajtuk — bőséges ismétlésekkel — az elsőtől a tizenkettedikig hangrendszerünk minden hangja. Onnan rákszerűen fordul vissza a sor: az utolsó hang az üstdobon megegyezik az üstdob első hangjával.
Talán mondanunk se kell, hogy épp ott, ahol a 12. hang megjelenik, ott van a kasztanyettnek a legtöbb dolga…, ott van a dinamikai csúcs is. A mai hallgató alig érti, hogy a tételnek ezt a finom boltívét annak idején miért nem hallották meg. Minden bizonnyal a nálunk szokatlan hangszerelés, a nálunk szokatlan hangzás elfedte a lényeget: a kompozíciót!
(zene)
Az első darab lassú tempójú volt; a második, holott gyors, sok tekintetben variációja a megelőzőnek. A hangok ugyanabból a 12 fokú sorból szerveződnek, a szerkezet is az előző darabra emlékeztet: itt is van egy pont, ami után visszafelé fordulnak az események, nemcsak a hangok, velük együtt a ritmusképletek, a harmóniamenetek is. Ami más: a második darab kirobbanó temperamentumú. Csak magyar mester írhatta!
A Hat zenekari darabbal kapcsolatban a bemutató kritikusai emlegették az Új bécsi iskolát, Anton Webern nevét. Tudni kell, hogy abban az időben Webernt csak partitúrából ismerhettük. Műveit nem játszották, Szervánszky lapozgatta Webernt, Schönberget is, de nem utánozta egyiküket sem. Hogy a hangok nemcsak azonos regiszterben követhetik egymást, hogy a gesztusok hangszerekre, hangszercsoportokra szétosztva nagyobb feszültséget keltenek, ez kedves neki, de a dódekafónia szabályait nem hajlandó iskolásan követni. Harmóniáinak disszonancia-foka alatta marad a bécsiekének, inkább olyan akkordok állnak hozzá közel, amelyeket a századelőn fedeztek föl, amelyek kvart-hangközökből épülnek. Szervánszky ritmus- és metrum-világa kerüli a bécsiek rafinált megoldásait, ő jórészt negyedekkel, nyolcadokkal, egyszerű pontozásokkal megelégszik. Jellemző, hogy a darabokon belül nincs ütemváltás, a kiírt ütemmutató az első ütemtől az utolsóig érvényes. Az ütemmutatók pedig a leghagyományosabbak: 3/2, 6/8, 3/4, 2/4, 3/8 és 2/2, azaz 12/8. Szép! Hat tétel, hatféle ütemmutató! A Hat zenekari darab három lassú-gyors tételpárból áll. Az első, a harmadik és az ötödik páratlan metrumú, ezek a lassú tételek; a második, a negyedik és a hatodik páros metrumú, ezek a gyorsak.
Igazságtalanok lennénk, ha elhallgatnánk, hogy a bemutatót követő sajtó itt-ott tett utalást Bartókra, a „honi talaj”-ra, de azt senki sem mondta ki, hogy a Szervánszky mű szervesen illeszkedik a magyar zenetörténet vonalába. Egyik vonalába! Szervánszkynak elege lett az 50-es évek divertimentóiból, a pentaton dallamocskákból, a diatonikus harmóniafordulatokból, a lágy hangzásokból, a problémákat, a konfliktusokat elkerülő művészetből. Eszményképe Bartók volt. Nem a korai, nem is a kései Bartók, nem A kékszakállú herceg vára, nem a 3. zongoraverseny — inkább a Mandarin, a 3. és 4. vonósnégyes, a 2. zongoraverseny, a vonósokra, ütőkre és cselesztára írt Zene, a kétzongorás-ütős Szonáta, röviden: azok a Bartók művek, amelyek a 40-es évek végén, az 50-es évek első felében Magyarországon hiányoztak a repertoárról, nem egy közülük indexen volt. Hogy miért, erre egy 1950-ben megjelent hírhedt írás sorai adnak választ. Ezek „azok a művek […], amelyeket mi a nagy mester próbálkozásainak, kísérleteinek és mondjuk meg őszintén, nem helyes irányban való utatkeresésének tekintünk.” {Ez Mihály András véleménye volt! Lásd Mihály András: Válasz egy Bartók-kritikára. Új Zenei Szemle I. évfolyam 4. szám, 1950. szeptember. 48–56. oldal.} Nos, Szervánszkynak éppen ez a Bartók kellett!
(zene)
A Hat zenekari darab közül a harmadik nagyon lassú. Bár több benne a szín-effektus, rokona az első darabnak, egyben utódja az „éjszaka zenéje” karakterű Bartók-tételeknek.
(zene)
Izgalmas feladat nyomon követni a negyedik darab élén álló icipici dallamforgács útját, amelyet a xilofon mutat be.
(zene)
A három hang gyakran változtatja majd irányát, ritmusa, helyzete is variálódik. Először a két rövid – egy hosszú, az anapesztus-ritmus, súlyos helyről indult, így: ti-ti-tá, de a darabban gyakran fogunk találkozni súlytalan helyről induló alakjával: ti-ti-tá; és helyet kap a tükörképe is, a daktilus: tá-ti-ti. Van, ahol a dallammolekula atomjaira bomlik, a két rövidet szünet választja el a hosszabbtól: ti-ti – tá; máskor regiszterben is elválik a ritmus két fele, a két rövid a fafúvósokon szól, a hosszú a kürtökön. Ám, így vagy úgy, a darab, ahogy kezdődött, a súlyos helyről induló anapesztussal végződik. A pergődob játssza az üstdobbal és nagydobbal aláhúzva: ti-ti-tá.
(zene)
Anapesztus, daktilus… Azok is, akikben — hajdani irodalomórákra visszagondolva — felemás érzéseket keltenek ezek a szócskák, emlékeznek rá, hogy költemények, nagy terjedelmű eposzok épülnek hasonló verslábakból. Ne csodálkozzunk azon, ha zeneművek is szerveződnek mértéktartóan kevés ritmikus elemből. Nem lesz hiányérzetünk, amint elkap bennünket a tétel sodra.
Az utolsó tételpár következik, az ötödik és hatodik darab. Az ötödik, Allegro felirata ellenére, sebességét tekintve inkább lassú, mondjuk így: a ciklus leggyorsabb lassú tétele. Vannak benne hosszan kitartott — vagy éppen remegtetett, tremoló — hangok. Rendre visszatér egy — kéthangú, staccato-jellegű, nagyterces — motívumcsíra. Fontos szerepet kap a repetíció. De a legjellegzetesebb eszköz itt a glissando. Hallunk, mindjárt az elején, fölfelé csúszó hangokat a csellókon, hol fel-, hol lefelé sikló meneteket hegedűkön, brácsákon, üstdobon és hárfán. A legemlékezetesebb pillanatok az utolsó ütemek szellemeket idéző fuvola-klarinét glissandói. Aki egyszer hallja, nem felejti el.
(zene)
A finálé amolyan tarantella. Az ütőhangszerek játszanak el a 12/8 különböző kombinációival: egymás mellé illesztett jambusokkal (·– ·– ·–), trocheus-sorozatokkal (–· –· –·) és 3/8-os csoportokkal (··· ··· ···). Igen ám, ez csak a tétel egyik rétege. A másik a 12/8-ot — más lépték szerint — 2/2-nek tekinti, tehát a fél érték az uralkodó. A nem mindennapi feszültséget a sebes, apró értékekben számoló egyik, és a nagy értékekben mozgó másik réteg egyidejű jelenléte teremti meg. Fokozza a záródarab szuggesztivitását a melodikus réteg ellentmondást nem tűrő, könyörtelen hangvétele. Mikor háromszoros fortéval, egy elharapott nyolcad-párral a mű véget ér, jó néhány másodperc eltelik majd, mire felocsúdunk.
(zene)
Szervánszky Endre megérhette, hogy a nála fiatalabb magyar zeneszerzők nemzedéke mérföldkőnek tekintse a Hat zenekari darabot. Mérföldkőnek a magyar zene történetében, Kurtág György Vonósnégyesével együtt. Kurtág darabja valamivel előbb született, de később mutatták be, a Hat zenekari darab valamivel később keletkezett, de előbb került a nyilvánosság elé. Ma is úgy látjuk: ez az a két mű, ahol a magyar és az európai zene útja — a Bartók halálát követő, úgy fél emberöltőnyi idő után — végre ismét összetalálkozott.
Földes Imre
(Először elhangzott: Magyar Rádió, 1992. május 13.)
|
|