A hét zeneműve
Witold Lutosławski:
Gyászzene — vonószenekarra
„Zeneszerzői érettségemet a hatvanas évek elejétől számítom” — vallotta a legnagyobb élő lengyel zeneszerző, Witold Lutosławski Varga Bálint Andrásnak. {[Varga Bálint András:] Witold Lutosławski. Beszélgetések Varga Bálint Andrással. Zeneműkiadó Budapest 1974. 73. oldal} Igen, ám a Gyászzene vonószenekarra 1957–58 táján készült el. Lehet, hogy kevésbé érett kompozíció? Netalán a zeneszerző tévedett?
Sem így nincs, sem úgy. Lutosławski joggal húz választóvonalat az 1960 előtt és után írt darabjai közé. Az 1961-es keltezésű zenekari mű, a Jeux vénitiens (Velencei játékok) valóban új zeneszerzői korszak nyitánya. De miért ne lehetne remekmű az is, amely történetesen előbb született, mint a Velencei játékok, előbb, mint a Három Henri Michaux poéma, a Vonósnégyes, a Paroles tissées, a Livre, vagy a Mi-parti?
Ha — mondjuk — Arnold Schönberget megkérdezték volna, honnan számítja „zeneszerzői érettségét”, bizonyosan a Verklärte Nacht (Megdicsőült éj) című vonósszextettjének keletkezése után jelölte volna meg az időpontot, holott mi ma ezt tekintjük egyik legszebb művének. Valahogy így vagyunk a Gyászzenével is. A Lutosławski-életmű első periódusa már jórészt lezárult, a zenetörténeti jelentőségű második szakasz még nem kezdődött el, a Gyászzene magányos csúcs valahol a két korszak határán.
Üssük fel a partitúrát! A zeneszerző azt javasolja, hogy 32 hegedűs, 12 brácsás, ugyanennyi gordonkás és 10 nagybőgős — összesen 66 játékos — szólaltassa meg a darabot. Ez legyen a maximális létszám, de eljátszhatják arányosan kevesebben, minimálisan 46-an. Lutosławski az ülésrend tervrajzát is megadja:
A karmester előtt balról jobb felé haladva négy csoportban kell elhelyezkedniök a hegedűsöknek, két-két csoportban a brácsásoknak, illetve a csellistáknak. A jobb oldalon, ugyancsak két csoportban, a nagybőgősök karéjban veszik körül a brácsa- és csellószólamot. A csoportok élén a szólamvezetők nemcsak a tuttikban vesznek részt, szólófeladatot is kapnak.
Az ültetésnek ezt a rendjét maga a zene kínálja. Ha ugyanis eltekintünk a részletektől, és madártávlatból követjük a zenei eseményeket, a Gyászzene hangjai jobbról bal felé legyezőszerűen nyílnak ki, majd csukódnak vissza. Az első hang az első csellistáé, és őrá bízza a zeneszerző a záróhangot is.
A Gyászzene PROLÓGUSsal (PROLOG) indul. Olyan 24 fokú hangsorra épül, amelyben 6 félhangnyi (tritonus) és 1 félhangnyi hangköz-távolságok váltakoznak úgy, hogy közben kétszer egymás után lepereg hangrendszerünk 12 hangja. Az első 12 hangnál lefelé lépő félhang, a második 12 hangnál fölfelé lépő félhang követi a tritonust:
A kétszer 12 hangot, túl a hangközök azonosságán, szoros rokoni kapcsolat fűzi össze: tükörfordításai, vagy ami ez esetben egybevág: rákfordításai, ugyanakkor tükörrákfordításai egymásnak:
A zeneszerző a hangoknak ezt a 24 fokú sorát kétféle kezdőhangról használja fel, F-ről és tritonus transzpozíciójáról, H-ról:
A 24 hang sohasem hangzik el önmagában, ellenpont nélkül. Igaz, a darab egy későbbi részén összefognak a szólamok, hogy 18-at eljátsszanak a 24-ből, de ezt a megrázóan szép pillanatot kár lenne előre felidézni… Helyette szólaljon meg Bach Wohltemperiertes Klavierjának I. kötetéből a h-moll fúga témája, amelynek dallamrajza hasonlít a Gyászzene alapsorához, és bármilyen meglepő, ebben a fúgatémában is benne van hangrendszerünk valamennyi hangja:
Hogy Bach miért használja fel mind a 12 hangot ebben a témában, azt csak találgatni lehet. A Wohltemperiertes Klavierban C-től h-ig félhangonként emelkedő sorrendben állnak egymás után a dúrban és mollban írt prelúdiumok és fúgák. Ez a h-moll tétel a kötet utolsó fúgája. Vajon ebben a témában kívánta összefoglalni mindazokat a hangokat, amelyekre addig prelúdiumait és fúgáit építette?
Még közelebb áll a Gyászzene alapsorához — mi több: megegyezik az első 12 hangjával — Liszt B–A–C–H prelúdium és fúgájának három taktusa. Liszt is — éppen úgy, ahogy Lutosławski — tritonus- és félhang-lépésekkel vezet végig bennünket a 12 fok mindegyikén.
Johann Sebastian Bach és Liszt Ferenc mellé Bartók Béla neve kívánkozik. A PROLÓGUS polifonikus építkezése, csúcspontra törő szerkezete Bartók fúgáját, a húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára írt Zene első tételét juttatja eszünkbe. Ne csodálkozzunk rajta, Lutosławski tudatosan vállalja ezt a modellt. Gyászzenéjét Bartók emlékére írta!
Két csellista szoros kánonban kezdi a Gyászzenét. Az egyik F-ről, a másik H-ról indítja el az alapsort:
A harmadikként bemutatkozó brácsa-szólista ismét az F-sor hangjait, de már nem az elejéről játssza — Szolnokon is fel lehet szállni a Budapestről Debrecenbe tartó vonatra… És ettől kezdve a muzsikusok hol a H, hol az F sorának valamely meghatározott hangjáról lépnek be, egészen addig, míg el nem jut a zene az utolsó, a nyolcadik szólamig. Fokozatosan lesz dúsabb és dúsabb a hangzás; a szólisták mögé fölzárkózik a teljes együttes. A 24 fokú sort pedig, ha elfogyott, ki-ki kezdi elölről, és megint elölről, egészen a csúcspontig. Ott a csúcs, ahol a szólamok, bevárva egymást, kizárólag az F és H hangokat ismételgetik. Harangoznak?
Óriási feszültség rejtőzik ebben a két hangban. Erről a két hangról indul az összes sor. De merre indul? Ezt lessük kíváncsian. Most például lefelé vagy felfelé húzzák a félhangok a tritonusokat?
A csúcspont után lefelé lépő félhang tapad a tritonushoz, ezért az I. hegedűktől a nagybőgőkig lefelé lépnek be F-ről, H-ról felváltva kánonban a szólamok:
Ismét megakad a hangok sora, megint ezt a két hangot harangozza a zenekar egészen addig, ameddig el nem indul, ezúttal a mélyből a magasba, az előbbi kánon fordítottja. Hogy miért a fordítottja? Mert a félhangok innentől kezdve fölfelé mutatnak:
Immár harmadszor is megtorpan a folyamat, harmadszor zúgnak a tritonus-harangok, erősen, majd egyre halkabban, egyre mélyebbre merülve. A PROLÓGUS ugyanazon a hangon fejeződik be, amivel kezdődött: F-en.
Lutosławski a hangok összecsengésében is nagy szerepet szán a tritonusnak, és vele együtt a prímnek, oktávnak, kvintnek, kvartnak, továbbá a szekundoknak és szeptimeknek. Mely hangközök maradtak ki a felsorolásból? Felfigyeltek rá? A tercek és a szextek. Éppen azok, amelyekből az utolsó évszázadok európai zenéjének harmóniái felépültek. Mégsincs hiányérzetünk. A tercekért, szextekért cserébe olyan harmóniavilágot kapunk, amely a középkor zenéjére, az organum-technikára, a párizsi Notre Dame-iskola mestereire, Perotinusra, vagyis zenetörténetünknek arra a korszakára emlékeztet, amikor még nem a terc és a szext volt az uralkodó hangköz.
A ritmusvilág is egységes és eredeti. Egyenletes méltósággal lépkednek a hangok, félkotta értéknél nincs rövidebb. A Gyászzene első tömbje nemcsak a tercet és a szextet, a félkottánál rövidebb értéket sem ismeri. Éppen ebből a „negatívumból” vonja le a tanulságot, a PROLÓGUSt attacca, vagyis szünet nélkül követő METAMORFÓZISOK (METAMORFOZY) feliratú második rész.
Bőséges szünetekkel elválasztott hangok kerülnek mind közelebb egymáshoz, kapnak melodikus értelmet, tartást. Parányi, mindössze négy hangból álló dallamképlet születik meg előttünk, hogy azután szinte minden, amit hallunk, ebből bontakozzék ki:
Nem gyorsul a zene, mégis úgy érezzük, mert az ütemekben a hangok száma egyre szaporodik. A PROLÓGUS beérte hosszú hangokkal, a METAMORFÓZISOK a kisebb ritmusértékek felé halad.
A negyedkották megjelenése nem okoz különösebb meglepetést, a nyolcadokra már felkapjuk a fejünket:
Időbe telik, míg a hegedűktől a többi vonós is átveszi a nyolcad-lüktetést. De egy ritmikai lépcső még hátra van! Ismét a hegedűk kezdeményeznek: mint a villám, csapnak közénk a tizenhatodok:
Az apró értékek ellepik a partitúrát, feketéllik tőlük a kottakép. Száguld, robog előre a zene. Vajon merre? És meddig még?
Mintha falnak rohantunk volna… APOGEUM — írta e rész fölé a zeneszerző. Valamely égitest (újabban akár műhold) Föld körüli pályájának a Földtől legtávolabb eső pontja, földtávolpont — ezt jelenti. Nem hiába kölcsönözte Lutosławski a szót a csillagászattól, valóban „csillagászati” távolságban vagyunk a darab elejétől. Ott egyetlen hang állt — itt, ez a fal, ez az akkord, aminek nekiütköztünk, hangrendszerünk valamennyi hangját tartalmazza. Az alapsor ágaskodott föl vízszintes helyzetéből, és állta útját a robogásnak?
Aztán e hatalmas ambitusú harmóniát egy óriás kéz megmarkolja, jól megrázza és egy következő 12 hangú akkordra dobja. Hasonlóan bánik azzal is, ahol a hangok egymás mellett szoronganak. Addig hajigálja kényére-kedvére az akkordokat, amíg aztán az egyiket már nem engedi ki a kezéből. Hozzálát, hogy iszonyú erőfeszítéssel összenyomja. Behúzzuk a nyakunkat, csak ne kerüljünk az irtózatos szorításba… Minél közelebb kerül egymáshoz a zenekar magas és mély tartománya, annál inkább lassul a mozgás, annál elviselhetetlenebbül gyönyörű a 12 fokú akkordoknak ez a sorozata. A hangterjedelem csökkenésével azonban egyre szűkebb keretbe zsúfolódnak össze a szólamok, egyre kevesebb féle hangból állnak az akkordok, egyre többen duplázzák, triplázzák, sokszorozzák ugyanazt a hangot, míg végre mindannyian rátalálnak arra az egyre, amelyből föltámadnak, a teljes zenekar unisonóján fölragyognak a PROLÓGUS már majdnem elfelejtett tritonusai és félhangjai. Előbb a szülés kínját éreztük át, most a születéssel járó boldogságét. Csak nagyon nagy muzsikus tud ilyen katartikus, lelkünket megtisztító élményt nyújtani.
A Gyászzene zárórésze, az EPILÓGUS (EPILOG), F helyett a vonósokon fényesebb Á-ról indul. Régi mesterek is alkalmazták azt a gyakorlatot, hogy egy-egy szonátájuk főtémája a visszatérés kezdetén még idegen hangnemben van, és csak később éri el az alaphangnemet. A dinamika csökken, ismerős hangok állnak újra párba: az F és a H. Ennél a pontnál, a harangozás pillanatában „modulál” vissza a zene az eredeti, F-ről induló 24 fokú sorba.
Ha a PROLÓGUSnak az építés, az EPILÓGUSnak a lebontás a feladata. Felcsap ugyan a fortissimóig ennek a szakasznak a tüze is, de attól kezdve apadni kezd a hangerő, el-elhallgatnak a hangszerek. Már csak két szólam szól. Már csak egy. Az a csellista, aki a kezdet kezdetén útjára indította a darabot, a 19. hangnál megáll. Megvárja a hegedűk és brácsák visszhangját. Aztán folytatja a 20. hangtól a 24.-ig. Ezek visszhangját is kivárja. Megismétli az utolsó négyet. Vár, de hiába — visszhang nélkül marad. Ahogy az utolsó három, az utolsó két, és külön-külön a 23., és 24. hang is. A hosszú szünetek, generálpauzák között a Sor széthull, megsemmisül. Talán az élet egy darabja volt.
Földes Imre
(Először elhangzott: Kossuth Rádió, 1987. augusztus 3. 9h)
Megjelent: A hét zeneműve (szerkeszti Kroó György) 1986. október – 1987. szeptember. Zeneműkiadó Budapest, 392–401. oldal.
|