A hét zeneműve
Johann Sebastian Bach:
I. brandenburgi verseny
Bach 1730. október 28-án Lipcséből levelet küldött ifjúkori muzsikus-barátjának, Georg Erdmannak. Mivel úgy érezte, Lipcsében nem boldogul, arra kéri Erdmannt, szerezzen neki állást Danzigban. {Ma Gdansk, Lengyelország része.} Mert milyen más volt a helyzete Köthenben, ahol Lipcse előtt szolgált! „Ott — írja Bach — kegyes, nemcsak zenekedvelő, hanem zeneértő fejedelmet szolgáltam, s azt reméltem, hogy nála fejezhetem be életemet. De hát úgy fordult a dolog, hogy az említett Serenissimus egy berenburgi hercegnőt vett nőül, s az új fejedelemnő nem lévén a muzsika kedvelője, férjének zenei érdeklődése is lanyhulónak látszott; így történt azután, hogy Isten akaratából meghívtak az itteni Tamás-templom zeneigazgatójának és kántorának — noha kezdetben cseppet sem volt ínyemre, hogy karnagyból kántorrá legyek.” {Bartha Dénes: Johann Sebastian Bach. Harmadik, bővített kiadás. Zeneműkiadó Vállalat Budapest, 1967. 167. oldal. (Újabb fordítását lásd: Johann Sebastian Bach: Levelek, írások, dokumentumok. Fordította és jegyzetekkel ellátta Dávid Gábor. Zeneműkiadó Budapest 1985)}
Köthenben Bachnak aranyélete volt. 1717-ben foglalta el Leopold August anhalt–kötheni herceg zenekarának karmesteri állását. A herceg magas fizetéssel is megbecsülte muzsikusát, akinek úgyszólván semmi más dolga nem volt, mint a zenekart irányítani és komponálni. És mivel másfél évtizeden át, állásaiból következően, elsősorban templomi zenét kellett írnia, most, hogy világi szolgálatba lépett, életműve új, eddig nem, vagy úgyszólván alig ápolt műfajokkal gazdagodhatott. Kantáták és orgonaművek helyett zenekarra, kamaraegyüttesre és csembalóra illetve klavichordra írt művek kerülnek ki a keze alól. Azok a Bach-művek, amelyek manapság nálunk hangversenyteremben elhangzanak, javarészt kötheni keltezésűek.
Köthenben kelt 1721. március 24-én annak a sorozatnak az ajánlása is, amely megrendelőjéről, Christian Ludwig brandenburgi őrgrófról kapta a ma használatos Brandenburgi versenyek elnevezést. Nem tudjuk biztosan, vajon Bach egyszerre írta meg a hat művet, vagy utólag fűzte ciklusba. De az utóbbi a valószínűbb; vagyis hogy a kötheni udvarban már előzőleg bemutatott darabokat — a kor gyakorlatához képest szokatlanul bőséges előadási, dinamikai jelekkel ellátva — küldte el egybemásolva az őrgrófnak. Hogy Christian Ludwig valaha is előadatta-e azokat — arról nincs tudomásunk.
Ha a Brandenburgi versenyeket más kortársak sorozataival vetjük össze, igazán sajnáljuk, hogy a művek számát tekintve Bach nem Corelli sorozatait, és nem is egyes Vivaldi-opuszokat vett mintául. Jobban örülnénk, ha bőkezűbb lett volna! Ha nem fél tucat, hanem tucatnyi darabbal örvendeztette volna meg az őrgrófot…
A sorozat egyik legfőbb jellegzetessége a hangszerelés. A csembalistát, a harmóniai támaszt nyújtó continuo-játékost természetesen leszámítva, két versenyműben — a III.-ban és a VI.-ban — Bach csak vonósokat foglalkoztat; a VI.-ban a hegedűket is mellőzi. A többi műben a vonósok tuttiját mindig más összeállítású, vonósokat fúvósokkal elegyítő szólistacsoporttal egészíti ki. Egy esetben, az V. brandenburgi versenyben fuvola és hegedű társaságában — először a concerto történetében — a csembalót is szólisztikusan alkalmazza.
Nincs két megegyező hangszerelésű darab! Mi több, Bach a hangszerek keverésének példátlan gazdagságával lep meg. A hangszínek kombinációja iránti érzékenysége bámulni való abban a korban, amikor a szín még nem egyenrangú a zene többi kifejezőeszközével.
A hangszerösszeállításból egyértelműen kiderül, hogy a Brandenburgi versenyek nem a concerto, hanem a concerto grosso értelmében versenyművek. Egyetlen darabban sem szólista, hanem szólistacsoport emelkedik ki a tuttiból. Vannak ugyan olyan tételek, ahol erősebb megvilágításba kerül egy-egy kiemelt hangszer-szólam, de csak rövid ideig, mindössze néhány ütemig. Kivétel ez alól az V. brandenburgi verseny első tételének utolsó szakasza. Míg a tutti és a másik két szólista szünetel, a csembalista magára maradva eljátssza a zenetörténet első, több mint hatvan ütemes csembaló-kadenciáját. {Értsd: első lejegyzett kadenciáját.}
Hogy milyen kiváló muzsikusok játszottak a kötheni zenekarban, arra nemcsak a versenyművek virtuóz szólamaiból következtethetünk. A szólóhegedűre írt szonátákat és partitákat, a szólócselló-szviteket is a muzsikustársak inspirálták. A kürtösöket alkalmanként kölcsönkérték. Egyébként minden fontos hangszernek akadt művelője a zenekarban, amelynek pontosan tudjuk a létszámát: 18-an voltak, legalábbis akkor, amikor Bach átvette a vezetést. Számítsuk hozzá az új karnagyot és a herceget — aki gyakran közreműködött az estélyeken. Ez húsz fő. Elgondolkoztató!
Az I. brandenburgi verseny első tétele például tizenkét sorban van lejegyezve. Ebből két sor jut a vadászkürtökre, három az oboákra, egy a fagottra és egy a — maitól eltérő hangolású, de ma már kizárólag hegedűn játszott — violino piccolóra. Ez eddig hét személy. Igaz, ebből a két kürtös vendég. Maradnak tehát 15-en. A continuo-szólam a csembalistáé és a legmélyebb vonós hangszeren játszó muzsikusé. Hány muzsikus osztozhat a vonóskar négy során? Tizenhárom. Nos, ha nem számítjuk le a fuvolásokat, trombitásokat, valamennyiüket vonósoknak tekintjük, akkor is legfeljebb négyen, de inkább hárman vagy ketten játszhattak egy-egy I. hegedű-, II. hegedű-, viola- és csellószólamot!
Bachot a múlt század fedezte fel, és bizonyos értelemben a maga képére formálta. Hatalmas együtteseken szólaltatták meg a műveit. Ez felelt meg a romantikus ízlésnek. Sajnos Bach zenéjét még ma is jobbára nagy létszámú gárda tolmácsolja, pedig történeti érzékünk egyre inkább tiltakozik ez ellen. Visszaállítani az eredeti arányokat! — halljuk mind gyakrabban, és bízunk benne, hogy egyszer majd lesz foganatja.
Bach csak két versenyműben tér el a Vivaldi féle gyors-lassú-gyors felépítésű concerto-modelltől: az I. brandenburgi versenyben a három tételt negyedikkel is kiegészíti; a III.-ban pedig nem ír lassú tételt. Vagy mondjuk inkább így: nem írja meg a lassú tételt, az együttesre, a continuo-játékosra ruházza át az improvizáció jogát.
A gyors tételekből szinte mindenütt életöröm, mámoros jókedv, egyik-másik tételből — ez persze a karmestertől is függ! — már-már pajkos vidámság árad. A zenekar törzse, a tutti a szólistacsoport ki-kiemelkedő részlegeivel felváltva lép színre: Tutti-Soli-Tutti-Soli-Tutti… Van, ahol a tömbök merevebben elválnak, van, ahol egybeérnek. A tutti a szólistacsoportot olykor támogatja, olykor egészen magára hagyja.
A muzsikusok leggyakrabban nyolcad- és tizenhatodmeneteket játszanak. Míg az egyik szólamban nyolcadok szólnak, a másikban ugyanakkor tizenhatodok. Mindenütt kopognak-zakatolnak a nyolcadok, s eközben vannak időszakok, amikor — úgy halljuk — egyetlen hatalmas tizenhatod-folyamként hömpölyög előre a zene ellenállhatatlanul, szűnni nem akaró szenvedéllyel.
Ezeknek a gyors tételeknek nincsenek témái, legalábbis a szó klasszikus-zenei értelmében. Rövidebb-hosszabb motívumokra épülnek. Nem is sokra. Ezek azonban a legkülönfélébb változatokban tűnnek fel: megrövidítve vagy hosszabbra nyújtva; másképpen kezdve, de az ismert módon befejezve, vagy éppen ellenkezőleg: az elejét megtartva és a végét variálva; irányukat megváltoztatva; más-más hangnemekbe modulálva; a ritmust megőrizve, de a hangokat megváltoztatva, vagy fordítva: a hangokat meghagyva és a ritmust felnagyítva (augmentálva) vagy kicsinyítve (diminuálva); ízekre aprózva, és így tovább.
Az I. — F-dúr — brandenburgi verseny első tételének kezdő üteme máris exponálja a legfontosabb motívumot, pontosabban: motívumpárt. A basszusok nyomatékkal elindított, hangsúlyos „egyét” kivárva, jellegzetes nyolcadnyi késéssel, egyszerre indulnak. Az egyik — a II. kürtön, hegedűkön, violákon — nyolcadokkal, felfelé törő hármashangzat-felbontással kezdődik. A másik az oboákon két szomszédhangot ismételget azonnal tizenhatodokon. Fél ütem után egybeolvadnak, tizenhatodmenetekbe torkollanak. Figyeljünk erre is, arra is! A szólamokra! Hogy különülnek el, hogy olvadnak össze. Hol párhuzamosan haladnak, hol keresztezik egymást. Összhatásuk egyszerre képviseli a rendet és a szabadságot.
Ugorjuk át a lassú tételt! A harmadik tétel az elsőhöz hasonló szövésű, de az 4/4-ben, ez 6/8-ban pereg. Nagyobb szerepet kap benne a violino piccolo. Egyszerre megszólaltatott háromhangú, egy esetben négyhangú akkordokkal (hármas-, illetve négyes-fogásokkal) is magára hívja a figyelmet.
Még ha tudjuk is, hogy Bach korában az akkordjáték a vonós hangszereken könnyebben kivitelezhető volt ív alakú vonóval, mint a mai egyenes vonóval, akkor is tisztelettel kell gondolnunk arra a nagyszerű felkészültségű hegedűsre, aki ezt a szólamot eljátszotta.
A lassú tételek kevesebb hangszerrel beérik. Egyik-másik versenyműben Bach a tuttiról is lemond. Az I. brandenburgi verseny második tételében a kürtöket hagyja el, az oboát és a violino piccolót szembesíti egymással. Az a párbeszéd, amelyet a két hangszer egymással folytat, a sorozat egyik legnagyobb élménye. Mert valamennyi lassú tétel gyönyörű, a versenyművek érzelmi csúcspontjai, de ez a d-moll Adagio talán mindegyiknél szívhezszólóbb, megrázóbb.
Erről a tételről a Máté-passió „Erbarme dich, mein Gott…” (Irgalmazz nekem, Istenem…) kezdetű áriája jut eszünkbe, az utolérhetetlen szépségű sirató-zene; a szinte cigányosan-gazdagon díszített szólóhegedű-kíséret. Az Adagio ennek előképe lehetett.
Az első három tétel után a versenymű nyugodtan befejeződhetne. Nem várunk folytatást. Bach mégis megtoldja a zárt ciklust a helyzetét, építkezésmódját tekintve különös negyedik tétellel. Héttagú tömb, ahol Menuet váltakozik Trióval, Polonaise-zel és egy második Trióval.
| Menuet |
Trió I. |
Menuet |
Polonaise |
Menuet |
Trió II. |
Menuet |
A barokk concerto grossók két fő típusa: a tánctételek nélküli ún. concerto da chiesa, a „templomi” concerto, és a tánctételekből álló concerto da camera. A Brandenburgi versenyek keletkezése előtt is, utána is gyakran kombinálták a két típust a zeneszerzők, például Corelli, illetve Händel.
Az I. brandenburgi versenyben Bach is ezt teszi. Méghozzá a születő szimfónia szellemében, ahol még a Menuet a szimfónia-ciklus zárótétele!
Bár a negyedik tétel helyzete „preklasszikus”, anyaga nem az. A Menuet méltóságos, udvari lejtésű. Közelebb áll Lullyhez, mint Johann Stamitzhoz.
A két Trió is — legalábbis a szólamok számát tekintve — a francia őstípus felé hajlik: szigorúan háromszólamú. Az első Trióban fagott társul két oboához.
A második Trióban két kürthöz csatlakozik a három oboa unisonója.
A szimmetrikusan felépített tétel centrumában csak vonósokra írt 3/8-os Polonaise-t (Polaccát) találunk. A h-moll zenekari Ouverture és az É-dúr francia szvit azonos feliratú tételeivel együtt Bach Kelet-Európa zenéjéhez fűződő — egyelőre alig feltérképezett — kapcsolatainak dokumentuma.
Igencsak tanulságos az I. brandenburgi verseny tételeinek további sorsát, történeti útját követni.
Az első tételt Bach a kora-lipcsei években az 52. kantáta (egyházi kantáta!) Sinfoniájának, nyitányának alkalmazta.
Ez idő tájt volt a 207. kantáta (világi kantáta!) bemutatója 1726. december 11-én, amely Dr. Gottlieb Kortte lipcsei professzor beiktatására készült. A versenymű harmadik tétele és a második Trió átkerült a kantátába. D-dúrba transzponálva, dúsabban hangszerelve ez utóbbiból zenekari Ritornello, a harmadik tételből pedig — hangszerelésbeli és némi terjedelmi különbségeket leszámítva — a kantáta nyitótétele lett. Szöveggel ellátva! Nem tudjuk, hogy ki volt a szövegíró; talán Bach lipcsei librettistája, Picander.
III. Ágost szász választófejedelem és lengyel király augusztus 3-án ünnepelte neve napját. Ez alkalomból — 1734-ben vagy 1735-ben? — készült a 207/a kantáta, amely — egyes recitativóktól eltekintve — a 207. kantáta variánsa. Bach a nyitótételt is a 207. kantátából kölcsönzi, amely új szöveget kap. A költő személye ezúttal sem ismert, de itt is Picanderre gyanakodhatunk. Emlékszünk még az I. brandenburgi verseny III. tételére? Ráismerünk-e, ha meghalljuk a 207/a kantátában?
Így vándorol egy bachi concerto grosso-tétel egyházi kantáta élére. Egy másik — újabb és újabb szöveggel — polgári alkalomra készült világi kantátából az uralkodó névnapját ünneplő világi kantátába. Ilyen közel áll egymáshoz Bach hangszeres és vokális zenéje, világi és egyházi zenéje. Életműve ennyire egy és oszthatatlan.
Földes Imre
(Először elhangzott: Kossuth Rádió, 1976. február 2. 930)
Megjelent: A hét zeneműve (szerkeszti Kroó György) 1976/1. Zeneműkiadó Budapest 1976
|