A hét zeneműve
Decsényi János: Sírfelirat Aquincumból
Földes Imre: Időszámításunk 3. évszázadában történt Pannóniában, Aquincumban. Leégett és összeomlott a tűzoltók testületének székháza. Mintegy 1700 esztendő telt el anélkül, hogy bárki sejtette volna, mit rejtenek a romok. 1931-ben, építkezés közben a hajdani épület pincéjében sípokat, billentyűket és más fém alkatrészeket találtak. Ami eredetileg fából vagy bőrből készült, a tűzvészben megsemmisült, de a maradványok alapján a neves Angster cég rekonstruált egy orgonát, amelyen játszani is lehet. Így szól rajta a legismertebb antik görög dallam, amelyet Szeikilosz, görög polgár vésetett a felesége sírkövére Tralleszben, a mai — Törökország területén található — Aidin szomszédságában:
(zene)
Fennmaradt az a latin nyelvű bronztábla, amelyről megtudjuk, hogy a kis hangszert a városi tanács tagja, bizonyos — a rövidítésekből gyaníthatóan Gaius Iulius — Viatorinus ajándékozta a tűzoltók testületének, mint annak prefektusa. 228-at írtak akkor. A felirat a hangszert „hydrá”-nak, azaz hidraulisznak, víziorgonának nevezi. A leletekből arra következtetnek, hogy mégsem víz, hanem légnyomás segítségével működött. Csupán még egy hidraulisz maradt ránk az ókorból, Pompeiből, így az aquincumi orgona jelentőségét aligha lehet túlbecsülni.
Aquincum ugyancsak 3. századi zenei életéhez szolgáltat adatot Aelia Sabina szarkofágja. Latin nyelvű felirata versben állít emléket annak a hölgynek, aki T. Ael(ius) Iustusnak, a 2. kisegítő légió különzsoldosának és hidraulisz-játékosának volt a felesége:
„Kőbe (kőkoporsóba) zárva fekszik Sabina, a szelíd, kedves feleség.
Művészetekben jártas lévén, egyetlen, ki fölülmúlta férjét.
Kellemes hangja volt, ujjaival pengette a húrokat.
De hirtelen elragadva hallgat. Háromszor tíz évnél,
Jaj, sajnos öttel kevesebbet, de három hónappal és
Kétszer hét nappal többet élt. Ő maga, figyelve az emberek közül kiemelkedőket,
A hidraulisszal vonzotta őket magához.
Légy boldog, bárki, aki olvasod, oltalmazzanak az istenek,
És szelíd hangon énekeld: Aelia Sabina, ég veled.” {A vers eredeti latin nyelvű szövegét és műfordításait az írás végén közöljük.}
A szarkofágra, a sírfeliratra még a 19. században bukkantak rá a Filatorigátnál. És hol bukkant rá Decsényi János? Világjáró kóborlásai közben — az Aquincumi Múzeumban?
Decsényi János: Nem. Valamikor 1975 körül, nagyon jó barátom, Till Ottó — aki a III. kerület zeneiskolájának igazgatója, egyben az akkoriban csak diákokból álló Óbudai Kamarazenekarnak a karnagya volt —, adta kezembe a sírfeliratot, mondván, komponáljak belőle nekik darabot. A szöveggel akkor nem tudtam megbarátkozni, idegenkedtem tőle, nem tartottam elég szépnek, a klasszikus latintól meglehetősen távol álló, provinciális nyelv nem mozdította meg a fantáziámat. Évek teltek el. És akkor hirtelen megjelent előttem egy régvolt fiatalasszony arca… Kezdtem a sorokba belelátni, beleérezni azt, ami talán nincs is bennük. Végül is nem kötelező, hogy a szöveg, amellyel dolgozunk, magasrendűen művészi legyen. Olykor elég, ha a szituáció megfogja az embert.
F. I.: Ez az epitáfium nem remekmű. Ezért nyúltál hozzá bátran ollóval?
D. J.: Ami a versben szószaporítás, a zenében még inkább az lett volna. Hány évet élt Sabina? „Ter denos duxerat annos” — háromszor tíz évet. Igen, de utána mi következik? „Heu male quinque minus, set plus tres menses habebat, / Bis septemque dies vixit”, vagyis mégse volt harminc év, hanem öttel kevesebb, de három hónappal és kétszer hét nappal több… No, erre a precízségre nincs semmi szükség. A közel kétezer évvel később élt embert egyáltalán nem érdekli, hogy betöltötte-e Sabina a 30 évet, vagy nem. Én mindenesetre megajándékoztam őt 5 évvel, és pontosan 30 éves korában temettem el.
F. I.: Ha rajtad múlik, alighanem további évekkel megajándékozod Sabinát… A sírvers eredetileg így végződik: „Aelia Sabina, vale.” (Aelia Sabina, ég veled), de nálad a szoprán szólista azt is hozzáteszi: „vale, vale, cara Sabina.” (Ég veled, ég veled, kedves Sabina.) Ahogy megtoldottad a verset — mert nemcsak húztál belőle —, arra következtetek: megszeretted Sabinát. Tényleg megszeretted?
D. J.: Megszerettem!
F. I.: A te korosztályodnak szerencséje volt, tanult latinul.
D. J.: Hát igen…, a néhai Kemény Zsigmond gimnáziumban, az egykori Bulyovszky, ma Rippl-Rónai utcában nyolc évig tanultam latinul a felejthetetlen emlékű Kovács Dénes tanár úrtól, aki idejekorán ráébresztett arra, hogy az olvasmányokat nemcsak tananyagnak, bemagolni valónak, hanem irodalomnak tekintsem. Görögül nem tudok, de a latinnak köszönhetően a görögökkel is elkezdtem foglalkozni. Megszerettem és a mai napig szeretem az ókori klasszikusokat. És rajtuk keresztül ismertem meg az őket megelőző és az őket követő asszír, babiloni, egyiptomi, zsidó, keresztény kultúrát.
F. I.: Zeneszerző vagy, korunk zeneszerzője. Irányítod a Magyar Rádió elektroakusztikai zenei stúdióját. Foglalkozol elektroakusztikus kompozíciókkal, számítógépes zeneszerzéssel. Tevékenységed a külső szemlélő számára — látszólag — távol áll attól, amiről eddig beszéltél.
D. J.: Csak látszólag! Én mindig azt kerestem, ami az emberiséget összeköti, nem azt, ami szétválasztja. A művészetben sem az újdonságokra vagyok kíváncsi. Nem érdekel a divat! Az érdekel, ami általános érvényű, nincs korhoz kötve. Az elektroakusztikus kompozíciót is nagyon sok szál fűzheti a tradícióhoz. Nem változtunk annyit Homérosz óta, még akkor sem, ha számítógéppel lőjük ki a rakétáinkat! Igen, másképpen beszéltek Shakespeare korában, mint ma, de nem egészen másról.
F. I.: Azok a műveid, amelyek tárgykörüket tekintve régi korokhoz nyúlnak vissza, ezt a hitvallásodat demonstrálják?
D. J.: Nemcsak azok. Bár biztos vannak olyan kompozícióim, amelyek hangsúlyosabban szeretnének hidat verni jelen és múlt közé. Ilyen a Melodiae hominis, amit a Budapesti Kamaraegyüttesnek írtam. Beleépítettem magyar siratót, afrikai pigmeus éneket, a görög Szeikilosz-féle sírfelirat dallamát, a középkori kétszólamú Szent Magnus himnuszt.
Egy másik művem a Sándor Frigyesnek és a Liszt Ferenc Kamarazenekarnak ajánlott Kommentárok Marcus Aureliushoz talán sugallja, hogy mennyire aktuálisnak tartom a nagy rómait.
Ezek közé a művek közé illik a Sírfelirat Aquincumból.
F. I.: A zenehallgató mindig hálás, ha magától az alkotótól hallja, mit miért csinált. Kezdhetjük az előadóapparátussal?
D. J.: Természetesen.
F. I.: Aelia Sabina fiatal volt, énekelt… magától értetődő, hogy szoprán hangra bíztad a felirat sorait. Használsz orgonát, persze, hiszen Sabina — a sírvers tanúsága szerint — még férjénél is tehetségesebben orgonált. De miért írtál elő elektromos orgonát, valamelyik kis középkori hangszer — regál, portatív, pozitív vagy uram bocsá’, az aquincumi hidraulisz — helyett?
D. J.: Gondoltam a történeti hangszerekre, de praktikus okokból elvetettem. Legyen előadható, amit írunk! — ezzel is számolnunk kell. Az aquincumi orgona szóba sem jöhetett. Meghallgattam. Elrémítő, penetránsan erős hangja van. Az én ideálomat leginkább egy Bach-korabeli orgona közelíti meg, semmiképpen sem a mai, hatalmas orgonák. Lehet ugyan ezeket megfelelően beregisztrálni, de — gondold meg — milyen groteszkül festene az énekes és néhány vonós muzsikus mellett egy ekkora monstrum. A csehovi puska dramaturgiája szerint, mutatis mutandis, hogyha ágyút hozok be a színpadra, azt előbb-utóbb el kell sütnöm. Én nem akartam ágyút elsütni! Maradt tehát a legüzembiztosabb és a hangszín szempontjából legkielégítőbb megoldás, a kis, hordozható elektromos hangszer. Finom regisztrációval úgy szól, mintha Bach-korabeli orgona lenne.
(zene)
F. I.: Adsz utasítást a regisztrációra?
D. J.: Nem. Rábízom az orgonistára, illetve a karmesterre, hogy keressék meg azt a hangszínt, ami a legjobban illeszkedik az énekeshez, és a kilenc hegedűből, három-három brácsából és csellóból, valamint egy nagybőgőből álló vonósegyütteshez.
(zene)
F. I.: Aelia Sabina — ahogyan a sírvers mondja — „ujjaival pengette a húrokat”. Ezért írtál vonósokra?
D. J.: Erre a vonatkozásra itt nem gondoltam. Till Ottótól vonószenekari műre kaptam megbízást. Ő dirigálta először még 1979-ben Óbudán, de mivel az Óbudai Kamarazenekar nem volt professzionista együttes, az 1 évvel későbbi bemutató számít „hivatalosnak”, ahol Szőkefalvi-Nagy Katalin énekelt, Ella István orgonált és Gazda Péter vezényelte a Liszt Ferenc Kamarazenekart. Velük készült — Csengery Adrienne közreműködésével — az a hanglemez is, amelyről beszélgetésünket illusztráljuk.
F. I.: Jól emlékszem, hogy ez a darabod nyert díjat a „Kortárs zene a Magyar Rádióban” sorozat keretében?
D. J.: Igen, 1981-ben elnyerte a Kritikusok díját.
F. I.: A Sírfelirat Aquincumból egybekomponált, de hallhatóan többrészes.
D. J.: Ami a nagyformát illeti: három részes. Az első részben csak a vonósokat halljuk, a második rész az orgona, a harmadik a szoprán belépésével kezdődik.
F. I.: Aelia Sabina sírverse hexameterekből áll. Nem szuggeráltak a verssorok latinos–görögös ritmikát?
D. J.: Lévén sírfelirat, igen egyszerű, homogén ritmikát képzeltem hozzá. Daktiluszok és szpondeuszok, hosszú és rövid hangok váltakozása heterogénné tette volna a zenei anyagot, azért azt a házifeladatot adtam magamnak, hogy minden ritmikai jelenséget a kezdő taktusok nyolcadaiból vezessek le. A nyolcadok duplázódásaiból, illetve feleződéseiből jönnek létre egyik irányban a tizenhatodok, a másik irányban a negyedek és a fél értékek. Nyugalmat akartam teremteni, ebből kimozdulni, újra visszatérni hozzá…
F. I.: Lehet, hogy darabod elnyerné Püthagorasz rokonszenvét. Nemrég került kezembe a középkor jeles gondolkodójának, az államférfinak, Boethiusnak traktátusa, ahol Püthagoraszra hivatkozik, aki „egy fríg hangnemű dallamtól felizgatott részeg tauromeniumi ifjúnak szpondeuszokból álló dallammal adta vissza nyugodt lelkiállapotát és önuralmát.” Ha az egyforma hosszúságú hangokból álló zenét úgy tekintjük, mintha spondeuszokból állna, a Sírfelirat viselhetné ezt az alcímet: Variációk szpondeuszokra!
D. J.: Ez jó! — de a variációs gondolkodás azért kiterjed a hangokra is. Darabom egy öthangú dallam-modellre épül. Ennek változatait, permutációit halljuk mindenütt, minden szólamban.
F. I.: Szabad feltételeznem, hogy a hangok használatához épp úgy kaptál indítékot az utóbbi 20–30 évben népszerű repetitív iskolától, mint az antik görög zeneelmélettől?
D. J.: Nézd! Minden zeneszerzőnek megvan a maga eszköztára. Régtől örökölt, újonnan felfedezett elemek és — szerencsés esetben — saját leleményeink találkoznak össze benne. Számomra például a harmóniai funkciók a régi szubdomináns-domináns-tonika értelemben már nem használhatóak. De hogyan lehet hangközök, harmóniák egymásutánját hagyományos funkciós rend nélkül létrehozni? Ebben segíthetnek egyrészt a különféle mai irányzatok, törekvések, így a repetitív iskola bizonyos eredményei is, másrészt például azok a hangsorok, amelyeket az antik zeneelméletből ismerünk.
Aelia Sabina sírfelirata a római korból maradt ránk. Vajon ő milyen zenét játszott? Miközben a rómaiak történelméről, életéről, művészetéről temérdek adat áll rendelkezésünkre, zeneelméletükről homályosak az ismereteink, illetve azt tudjuk csak, hogy a görög zeneelméleti gondolkodás tovább élt közöttük. Így hát bátran nyúltam a görög hangrendszerhez.
F. I.: Mindjárt a darab elején megjelenik az az öt hang, amelyből aztán, mint említetted, minden felépül. Ha ezt az öt hangot skálaszerű sorba rakjuk, előttünk áll a görögök egyik négyhangú sorának, a diatonikus tetrachordnak egy hanggal kibővített rokona: lá–szó–fá–mí és ré.
D. J.: Így van!
(zene)
D. J.: És kontrasztként felhasználtam a kromatikus alakját is, tehát azt, ahol a hangok között több a félhang-távolság. Talán mondanom sem kell, hogy ezt is a görög hangrendszer inspirálta.
F. I.: A kromatikus tetrachord!
(zene)
F. I.: De a görögök ismertek egy harmadikat, az enharmonikus tetrachordot, amelyben félhangnál kisebb távolság is előfordul…
D. J.: Tudom, de ezzel nem dolgoztam. Féltem, hogy a darab érthetőségét kockáztatom. Az ember a komplikált dolgokat, amelyeket szeretne kifejezni, igyekezzék minél egyszerűbben elmondani. De hát ez csak az én ars poeticám; az ellenkezőjére is van sok kitűnő és zseniális példa.
F. I.: A görögök a magasabban fekvő tetrachordokat a mélyebben fekvőkhöz kapcsolták, így nyerték a hétfokú hangsoraikat. Nálad is ilyesmi történik, azzal a különbséggel, hogy nem négy, hanem ötfokú — pentachord — dallamok kerülnek egymás alá.
D. J.: Igen, ha röviden kellene meghatároznom, ezt mondanám: darabom hangneme klasszikus görög diatonikus és kromatikus dór, fríg és líd.
F. I.: Partitúrádban vannak színtiszta diatonikus tömbök. Ha zongorán játszanám le ezeket az oldalakat, csak a fehér billentyűkre lenne szükségem.
Máskor — ahogy mondtad — kontrasztál a diatónia és a kromatika. Az orgona például a kromatika hangjaival mutatkozik be — vagyis itt már a fekete billentyűket is igénybe kellene vennem a zongorán —, miközben minden vonós szólam a diatónia keretei között marad.
Lehet fordítva! Az orgona merít a diatónia, a vonósok a kromatika hangjaiból.
(zene)
Régebben a dúr és a moll hangsor nézett egymással farkasszemet. A diatónia és a kromatika szembeállításával ehhez hasonlóra törekedtél?
D. J.: Az, ahogyan én a diatonikus és kromatikus hangsorokat kezelem, inkább a konszonancia és disszonancia használatára emlékeztet. Disszonancia és konszonancia, kötés és oldás jó, ha ott lüktet egy műben.
F. I.: Arra is válaszoltál, amit még meg sem kérdeztem… Ha ugyanis a diatónia képviseli a konszonanciát, akkor, gondolom, nemcsak formai meggondolásból (tehát azért, hogy visszatérjen a nyitó ütemek diatóniája), hanem tartalmi okokból végződik a Sírfelirat Aquincumban diatonikusan.
D. J.: Egy szép fiatalasszony emlékét, korai halálát az elkeseredett szomorúság hangjaival is meg lehet örökíteni, ám, ha a zeneszerző a szelíden szomorú hangvétel mellett dönt, és darabjának harmonikus kicsengést szán, szükségképpen nem kromatikával, hanem diatóniával kell hősét elbúcsúztatnia.
Persze ez csak féligazság! Ugye, sokszor azt mondjuk, a téma az utcán hever. Igen, de amikor az ember rátalál, a téma benne már régóta lappangott. Nem az irodalmi tartalom sugallta itt a harmonikus kifejezésmódot. Egy harmonikus mondanivaló kifejtéséhez segített hozzá Aelia Sabina aquincumi sírfelirata.
(zene)
Földes Imre
(Először elhangzott: Magyar Rádió, 1989. október 30.)
A sírfelirat eredeti latin nyelvű szövege {Kovács Péter – Szabó Ádám (szerk.): Tituli Aquincenses. Tituli sepulcrales et alii budapestini reperti. Pytheas, Budapest 2010, 24-26. oldal}:
„Clausa iacet lapidi coniunx pia cara Sabina
Artibus edocta superabat sola maritum.
Vox ei grata fuit, pulsabat pollice cordas,
Set cito rapta silet. Ter denos duxerat annos,
Heu, male quinque minus, set plus tres meses habebat,
Bis septemque dies vixit. Hec ipsa superstes
Spectata in populo hydraula grata regebat.
Sis felix quicumque leges, te numina servent,
Et pia voce cane: Aelia Sabina vale!”
Adamik Tamás és Révay József műfordításai itt olvashatók.
|