| |
Fel
|
|
A hét zeneműve
Balassa Sándor: Cantata Y, op. 21
Balassa Sándor művét, „a 700 éves Győr város ünnepére” készült Cantata Y-t Sziklay Erika és a Győri Filharmonikus zenekar Sándor János vezényletével mutatta be 1971 őszén Budapesten. A közönség, a sajtó lelkesedéssel fogadta. Mindenekelőtt és hangsúlyozottan szépségét dicsérték: „…a darab a kifejezetten szép modern művek közé tartozik, s ezt a jelzőt nem osztogathatjuk gyakran mai művek esetében” — írta Várnai Péter a Magyar Hírlapban. „A természetes széphangzás öröme tölti el a hallgatót…” — olvashatjuk a Magyar Nemzetben Pernye András kritikájában. „Balassa kantátája valóban szép: harmóniájának egyetlen magas csúcsra törekvő ívét zörej, diszharmónia nem töri meg” — állapította meg a Népszabadság kritikusa, Breuer János.
Szépség. Erről nyilatkozott az akkor 36 éves zeneszerző is: „Kantátámban elsősorban szép zene megírására törekedtem, stiláris és technikai eszközeiben az egyszerű és természetes kifejezés vezetett: a szépség vállalása és a harmónia megvalósítása.”
Megszoktuk, hogy a szerzők a darabjaikban megírt újdonságokról tudósítanak bennünket, ezeket tartják vívmánynak, és nem zenéjük szépségét. Természetesen ma is, mint régen, és mások is, éppúgy, mint Balassa, írnak olyan zenét, amelyet mindenképpen szépnek tartunk, legfeljebb a művészetnek erről a kritériumáról rendszerint hallgatnak. Van olyan nézet, miszerint a zseniális alkotó ismérve a merész fogalmazás, vadonatúj és kihívó eszközök használata; ezért kortársainál megértést nemigen talál, csak az utódok értékelésében bízhat igazán. Számos példa húzza alá e tétel igazát, csak hát az ellenkezőjére még több adatunk van. A művek értéke nem a bennük felhalmozott ötletek, trouvaille-ok mennyiségétől függ! Mégis, a szépségre, harmóniára koncentrálás elég ritka a mi korunkban.
Sokak szerint manapság nem lehet, nem szabad szép zenét írni, életünk tele van gonddal, fájdalmakkal, félelmekkel; hazudik, aki ma a boldogságról énekel, ilyen korszakban nincs semmi, aminek igazán örülhetünk.
Igen, a művek szólhatnak arról, amilyen a világ, de arról is: amilyen lehetne. A művész nemcsak tükröt tart az emberek elé, hanem mintát ad: ha ember akarsz maradni, ilyen légy!
Kantátájában Balassa nem bírál, nem perlekedik. Megtette ezt az esztendővel előbb keletkezett Requiem Kassák Lajosért oratórium infernális harmadik tételében. Most olyan világ tárul elénk, amely a Requiem második és negyedik tételének szeretet-hangjával, békességóhajtásával rokon. A zeneszerző ezúttal hátat fordít az élet árnyoldalainak. Kissé sokat mondogattuk, hogy a műalkotások teljességet tükrözzenek, semhogy ne lepődnénk meg Balassának ezen a gesztusán. Pedig a zeneirodalom a darabok sorával bizonyítja: nem kell mindig a torzat az ideális mellé állítani!
Beney Zsuzsa Zene című költeménye szolgált Balassa Sándornak nyersanyagul:
Egy ütés, pendülő hang, távoli
hang, harang, egyetlen szín, éjszakák
arany-ezüst szine, az álmaink
elfelejtett kékje, nem álmodott
álmaink kékje, sohsem láthatott
arany-ezüst fény, egyetlen ütés,
egy dobbanás a csend üvegszivében
hullámverő - -
Válaszként megremeg
a tenger fodra és a selyem ég
sok csillaga: végtelen ragyogás,
szétszórja sugarát kristály lapokról
a teremtmények zengő serege,
hullámzó, messze szálló, táguló
íves pályákon, sohsem-lett egek,
sohsem-lett föld tág kékjében, egek
nem-létező kékjében, mit betölt
és megteremt a hangok szárnyaló
íve, sugár hang, fény hangja, a csend
lobbanó lángja, füstje, hervadó
 {Költők egymás közt. Szépirodalmi Könyvkiadó,
Budapest 1969. 59. oldal}fekete szirma, láng-rózsa ütése.
Mondják, jellemzőbb, amit nem vállalunk, mint amit vállalunk. Balassa megritkította a költeményt, és visszatérő szerkezetűvé formálta.
Beney Zsuzsa „nem álmodott álmaink kékjé”-ről, „sohsem láthatott arany-ezüst fény”-ről beszél, Balassa csak „álmaink kékjé”-ről, „arany-ezüst fény”-ről. Kimaradt a „sohsem-lett egek, sohsem-lett föld tág kékjében, egek nem-létező kékjében” passzus, ellenben megmaradt a „sugár hang, fény hangja, a csend lobbanó lángja…” — és nincs tovább, az utolsó szavak helyébe az első sorokból válogatott szavak kerültek. Az íves építkezés, a reprízes forma mindig kedves Balassának, de nem azért hagyta el a vers végét, hanem azért, mert Beney „a csend lobbanó lángja” után annak „füstjé”-t, „hervadó fekete szirmá”-t említi. Lobbanjon fel a csend lángja, de ne legyen füstje, hervadó, fekete szirma!
Balassa kézzelfoghatóbbá, reálisabbá tette a költeményt. Kihúzta belőle a határozatlanabb, a bizonytalanabb, a létezőtől elterelő elemeket, mindazt, ami csorbítaná a „végtelen ragyogás”-t. Ez a retusálás önmagában is hitvallás. Csupán az „álmaink elfelejtett kékje” szavaknak kegyelmezett meg. Mi több, kulcsszerepet szánt nekik, a hangulati, a gondolati ellenpontot bízta rájuk.
A nyersanyag kevésbé költői lett, csakhogy amit elvesztettünk költőiségben, megnyerjük a zenében. És ez nemcsak általánosságban igaz. „Egy ütés, pendülő hang, távoli hang, harang…” — így kezdődik Beney Zsuzsa verse. A kantáta pedig így: „Hang, pendülő hang, harang…” Miért maradt el a vers eleje: „Egy ütés”? Mert a zeneszerző ezt az ütést, az ütéseket ütőhangszerekre, ütőhangszerként használt hangszerekre bízta:
Rövidebb lett a szöveg, de az ismétlésekkel együtt nagyjából megegyezik az eredeti terjedelmével. Balassa szívesen ismétel, egy-egy szót vagy szópárt igyekszik minél több oldalról megvilágítani, ahogy mindjárt az első szó: „Hang”, újra és újra, más-más alakot ölt a melizmák, a díszítőelemek segítségével. Ami már túl van a költészeten, a zene vállalja magára.
Beney „távoli” hangról szól. Balassa elhagyta a jelzőt. Az ő „hang”-ja itt van tőlünk karnyújtásnyira. A jelzőt mégsem hagyja el végleg, csak a kantáta befejező szakaszába helyezi át. Finom ötlet. Ott már lehet a hang távoli, távoli harang hang…
„Egyetlen szín, éjszakák arany-ezüst szine, álmaink elfelejtett kékje.” Itt tetőzik először a zene. A hangszerek eddig inkább az énekszólam szüneteiben, kitartott hangjai közben kaptak szót, most már egy-egy ütemben az énekes vetélytársaivá válnak. Megtehetik. Balassa a hangszerekre olyan szólamokat ír, amelyek mindegyike szeretné magát felmutatni akkor is, amikor egyszerre szólnak.
Vajon miért tremolóznak, villódznak, cirpelnek fent a hegedűk és a brácsák a triangulum fényes ppp ütéseinek kíséretében? És miért nyitnak ablakot a sötét mélység felé a harsonák és a nagybőgők? A szavak mindent megmagyaráznak.
„Megremeg a tenger fodra és a selyem ég sok csillaga.” Csak éppen fordított sorrendben: előbb az égre néztünk, aztán le a tengerbe. Ám a szerzők gyakran a dallam rajzával is aláhúzzák, amiről a szöveg beszél. Érdemes még egyszer meghallgatni a szólistát! Vegyük észre a tenger és az ég apróbb ritmikai értékekkel érzékeltetett remegéseit (amit a háttérben a csellók is kiemelnek), és figyeljük meg, hogy a dallam éppen a „tenger” szónál bukik a mélybe, a csúcshangját pedig az „ég” szónál éri el.
Ugyanezt tette Bach a h-moll mise Sanctusában. Ahol ez áll: coeli (azaz coelum, ég), oda magas, ahol ez: terra (föld), oda mély hangot illesztett:
Közeleg a tetőpont. „…hullámzó, messze szálló, táguló íves pályákon” — valóban hullámzó, egyre táguló, íves dallamvonalakkal jutunk el a csúcspontig. A „végtelen ragyogás”-hoz, a „zengő ragyogás”-hoz Balassa valamennyi hangszercsoportot mozgósítja. Egybeesik a szólista legmagasabb hangja, a dinamikai csúcs, az érzelmi kulmináció. Itt és most értjük meg: mit jelent a Cantata címében az Y. Szimbólum. Szimbóluma a földön álló, de karjait a mindenség felé kitáró embernek.
Idézzünk fel két mondatot Kroó Györgynek az Élet és irodalomban megjelent kritikájából. Az első mondat a Cantata Y egészének szerkezetéhez, a második pedig stiláris hovatartozásához ad kulcsot: „Ütőhangszerek rezgéseiből, mint gubóból kel életre a mű, a szopránszóló dúdoló, melizmatikusan táguló, terjedő szólamán át kapaszkodik az első, még lágy, intim csúcspontig, azután a zenekar mindinkább vegetációszerű burjánzása közben hatalmas, melodikus ívek, nagy legatók juttatják el a zenét a második, az igazi magaslatra, hogy végül a hídszerű forma kereteiben fokozatosan elapadjon a megdicsőülés hangja, és ismét beleolvadjon az éjszakába. A megdicsőülés szót nem véletlenül használom — folytatja Kroó —, a darab atmoszférájában számomra van valami a dehmeli, schönbergi Verklärte Nacht-féle ittasultságból, másrészt mediterrán hangulata, természetközele s formájának két nagy hulláma Ravel Daphnis költeményével rokonítja.”
Balassa Sándor vonzódik a századforduló, a századelő mestereihez, Mahlerhoz, Debussyhez, Puccinihoz, a fiatal Stravinskyhoz. A Cantata Y-ban, a közvetlenül utána születő Írisz-ben, a Glarusi énekben, a nyolcvanas évek elején komponált Az örök ifjúság szigetében utóromantika és impresszionizmus, expresszionizmus és a hűvösebb — rajzos fordulatokkal, dús ornamentikával, a természettől kölcsönzött elemekkel élő — szecesszió ölelkezik. Mintha az egyik oldalon Van Gogh és Munch, a másikon Segantini és Klimt festészete ragyogna fel a partitúrában! Természetesen sem a romantika, sem az impresszionizmus, sem az expresszionizmus, sem a szecesszió nem azonos a régivel, hiszen az alkotó ma nem érezhet úgy és nem használhat ugyanolyan eszközöket, mint 60–80 esztendővel előbb élt kollégája, de meríthet ezekből a forrásokból.
A záró tömb nemcsak szavakat kölcsönöz a darab elejéről. Motivikus kapcsolat fűzi az „éjszakák arany-ezüst színé”-t, „álmaink elfelejtett kékjé”-t felidéző területhez. Bizonyosan emlékszünk rá, bár nem biztos, hogy felfigyeltünk akkor a két, egymást tükröző motívumpárra:
Az utolsó ütemekben szinte minden dallammozdulat ebből a motívumpárból ered. A vonós és a fafúvós gárda, a zongora és a cseleszta halkabban vagy erősebben, felgyorsítva vagy elnyújtva „álmaink elfelejtett kékjé”-t visszhangozza. Bölcs mértéktartás, kiegyensúlyozottság, patikamérlegen ellenőrizhető arányok, színek, vonalak iránti érzékenység, oldottság, az élet, a természet szeretete, hit a szépségben — íme a komponista erényei, amelyek a szopránszólistára és nagyzenekarra írt Cantata Y-ban öltöttek testet.
Földes Imre
(Először elhangzott: Kossuth Rádió, 1986. március 31. 9h)
Megjelent: A hét zeneműve (szerkeszti Kroó György) 1985. október – 1986. szeptember. Zeneműkiadó Budapest 1985. 224–232. oldal
|
|