A hét zeneműve
Johannes Brahms:
G-dúr hegedű-zongora szonáta, op. 78
Nem tudom, készítettek-e statisztikát arról, hogy a múlt (19.) század második felének zeneszerzői közül ma kit játszanak és kit hallgatnak a legszívesebben. Biztos azonban, hogy miközben az idő könyörtelen rostáján sorra hullnak ki hajdan sikeres szerzők, sikeres kompozíciók, Brahms zenéjét mind gyakrabban tűzik műsorukra az előadóművészek. Műveit jóval nagyobb arányban játsszák manapság, mint azt bárki gondolta volna a múlt században, vagy akár századunk első felében. {A 19. század végéről, a 20. század első feléről van szó.} Koncert-ünnep, ha megszólalnak szimfóniái, zongoraversenyei, hegedűversenye, a Kettősverseny, a Német Requiem, dalai, zongoraművei, kamarazenéje.
Brahms mai nagy népszerűségének egyik titka, hogy legnagyobb szabású művei is őrzik a Mozarttól–Beethoventől örökölt formákat, a klasszikus arányokat. Művei általában könnyen áttekinthetők, bennük a rész és egész egészséges arányát csodáljuk.
Egy időben maradinak mondták, mert nem volt — manapság így mondanánk — formabontó. Valóban! Brahms — bizonyos népszerű barokk formák (például fúga) mellett — legszívesebben szonáta-, triós, variációs vagy rondóformába fogalmazza gondolatait. Három hegedű-zongora szonátája közül az 1878–1879-ben írt, 78-as opusz-számmal jelzett 1. G-dúr hegedű-zongora szonátának is mindhárom tétele hagyományos felépítésű: szonátaforma, háromtagú (triós) és rondó. A tételeken belüli arányok sem távolodnak el a nagy elődök mintáitól.
Érdemes arra a belső rendre, fegyelemre figyelnünk, amely Brahms zenéjét sok kortársától megkülönbözteti, elkülöníti.
Az első tétel (Vivace ma non troppo) főtémája kétarcú, mint nem egy főtéma-társa. Kétszer tíz ütem. Az első tíz ütemben a zongora mélyen zengő harmóniái fölött a hegedű játssza az előbb szünetekkel tagolt, majd pergő nyolcadokkal mind folyamatosabbá tett, le és föl hullámzó dallamot. A csúcspontra már szünet nélküli nyolcadokkal tornássza fel magát, és onnan skálázgatva ereszkedik lefelé a főtéma második felének indításáig:
A főtéma másik fele ellentéte az elsőnek. A zongora átveszi a hegedűtől a nyolcadmozgást. Tartott akkordok helyett felbontott akkordokkal támasztja alá a hegedű — szüntelenül trocheikus ritmusképletet ismételgető — szólamát. Ha az előbb inkább meditatív volt, most majdhogynem táncossá válik a zene:
A hegedű és a zongora egymást utánzó finom gesztusai, majd tartott vonóshangzatok kíséretével a főtéma kezdetének ereszkedő menete vezet el a melléktémához.
A zárótéma-terület két, egymással szoros kapcsolatban álló, legfontosabb zenei anyaga [4a és 4b] közül különösen az utóbbi jelent újdonságot; eddig nem hallott karakterrel, játékos-kecses hangon mutatkozik be:
Az első tétel dinamikai tetőpontját a kidolgozási részben éri el. De Brahms a forró indulatokat is szigorú keretek közé szorítja. Az indulat nála nem ok arra, hogy széttörje a formát, inkább továbbsegíti. A kidolgozási rész nem nyúlik meg, valamivel rövidebb is, mint az expozíció.
A megszokott hangnemi különbségektől és bizonyos tömörítésektől eltekintve az expozícióhoz hasonlóan alakul a repríz sorsa. A kódával együtt sem lesz a szonátaforma e harmadik tagja lényegesen hosszabb, mint az előzők. Íme a klasszikus arányérzék! Ütemszámaival is őrzi az expozíció – kidolgozási rész – repríz „hármas egységét”!
| |
Expozíció
|
Kidolgozási rész
|
Repríz
(a kódával)
|
| ütemszám: |
81 |
74 |
88 |
A második tétel (Adagio) kezdő harmóniasorát szimfonikus zenében Brahms minden bizonnyal kürtökre hangszerelné. Itt a zongorista kezébe adja:
Álljunk meg egy pillanatra! A főrész 24 ütem. Ám nem háromszor 8, ahogy gondolnánk. Brahms gyakran ír szimmetrikus felépítésű témákat, de az aszimmetrikus formálásban is nagymester. Haydn, Mozart méltó utódja. Ahogy másban sem kérkedik: látjátok, mit tudok én! — ezeket a fogásait is szinte észrevétlenül tálalja. A 24 ütem 9, 8 és 7 ütemes szeletekből áll. Aszimmetriákból gyúr szimmetriát.
9 + 8 + 7 = 24
A Più Andante középrészt (a triót) két anyagból, egy ritmikusabb és egy melodikusabb felületből rakja össze. 7 ütemes az első, 5 ütemes a második. Ezt is, azt is — változtatva bár — megismétli. És az eredmény, másképp, mint a főrészben: 24 ütem…
7 + 5 + 7 + 5 = 24
A ritmikus elemből alakított, közel egy tagnyi (19 ütemes) visszavezetés után szólal meg ismét a főrész dúsabban „hangszerelve”, de változatlan terjedelemben.
A kóda zenei anyagát előbb a trióból, majd az utolsó ütemekben a főrészből meríti. Amikor a trió ritmikus és melodikus anyagát társítja a basszusban 15 ütemen át könyörtelenül ismétlődő sötét pianissimo Esz orgonapont fölé, alighanem ezek a szonáta legkomorabb, oly jellegzetesen brahmsos ütemei. És a tétel végének a tétel elejére rímelő kürtkvintjei: mint aki az otthon melegét igényli, de csak magányosság jut neki.
A harmadik tétel (Allegro molto moderato) rondótémáját Brahms a szonátánál évekkel korábbi, op. 59-es dalciklus Klaus Groth versekre írt Regenlied (Eső-dal) és Nachklang (Utóhang) című dalainak hangról hangra megegyező nyitógondolatából vette:
Első hallásra is feltűnik, hogy a rondótéma lejtése, első négy hangja és ezek ritmusa rokon az első tételt indító témakezdettel:
Miközben az ABACA felépítésű harmadik tétel „A” szakasza az első tételre utal vissza, a második epizód („C”) a második tétel főrészéből idéz hangról hangra:
Ilyenformán a harmadik tétel mindkét megelőzőre visszatekint:
A három tételt még mélyebb kapcsolat is fűzi egymáshoz. Nem beszélve a dinamikus területekről, átvezetőrészekről, valamennyi témában megtaláljuk azt a tá-ti-tá ritmusképletet, amellyel a szonáta kezdődik [10a]. Ott bujkál a főtéma-pár második tagjának egymáshoz kapcsolódó trocheusai között [10b]. Felismerjük a melléktémában [10c] és mindkét zárótémában [10d és 10e].
Tá-ti-tá! A második tétel első motívuma ezzel a ritmussal zár [11a]. A trióban a zongorista, miközben balkezével a trocheusokat, jobbkezével a tá-ti-tá ritmusképletet ismételgeti [11b]
Két hosszú érték között egy rövid — már hallottuk, hogy így kezdődik a harmadik tétel rondótémája [12a]. De mindkét epizódban találunk ilyesféle ritmusokra [12b és 12c]:
Bámulatra méltó szervezettség. Egység a változatosságban!
És változatosság az egységben! Mert fordítsuk csak figyelmünket ismét az első tételre, a hangismétlésekkel kiemelt D hangról az alsó oktávára hulló első motívumra:
A motívum a tétel folyamán a legfőbb csomópontokon újra és újra megjelenik. De mindig másképp. Legközelebb a főtémából a melléktémába való átvezetés kezdetén tűnik fel, de itt már nem álló akkordok, hanem a zongora felbontott akkordjai fölött, majd közvetlenül ez után a hegedűt imitálva a zongorán is [14a].
A kidolgozási rész élén — a tétel elejéhez képest éppen megfordítva — a zongorán szólal meg a dallam, és a hegedű játssza az akkordokat [14b].
A reprízhez visszavezető rész a tétel egyik legköltőibb helye. G-dúr helyett g-mollban vagyunk [14c]! Azt hihetnénk, hogy ez már a repríz. De nem! Nincs még itt az ideje az igazi visszatérésnek. Újabb ütemek után még kétszer megismétlődik más harmóniákkal kísérve a moll változat [14d]. Csak most, ezek után — kis kadenciaszerű képlet segítségével — nyílik ki ismét G-dúrba a téma. Kezdetét veszi a repríz. A harmóniák disszonánsabbak, mint legelőször. A hangismétléses indítás is elmarad [14e].
Motívumunkat a kóda kezdetén halljuk utoljára. Oktávval magasabban, mint eddig, a megismételt hangok közül a harmadikat erősen megnyújtva, az eddigiektől harmóniailag és ritmikailag is eltérő akkordokkal kísérve [14f]:
Ahány megjelenés, annyiféle. Pedig a más-más hangról kezdődő, más hangnemekben megjelenő alakokat figyelmen kívül hagytuk!
A harmadik tétel egy szépséges megoldása kívánkozik példáink végére. A tétel hangneme: g-moll. Fordítva tehát, mint Beethovennél. Ő, ha dúrban kezd, biztosan dúrban zár, sőt, moll kezdőtétel után is gyakran hoz dúr utolsót. Íme Brahms! Ahogy formál — nagyjából hagyományos. Amit formál — sajátosan az övé. A tétel, külalakjára nézve, akár Beethovené is lehetne, mégis, ezt a szomorúan vidám finálét csak Brahms írhatta! De ő is tudja, hogy a ciklus végére G-dúr illene. Az utolsó húszegynéhány ütemet hát ebben írja. Szinte el sem hisszük, hogy a könnyes-fájdalmas hangok dúrban vannak. Ahogy a rondótéma eleje a legutolsó ütemekben utoljára visszatér, búcsút intve — felejthetetlen!
Lehet, hogy az a műgond, amellyel Brahms komponált, ma hozza meg a gyümölcsét. Mi már nem csak szorgalmat érzünk a művek mögött, hanem gazdag zenei világot: rész és egész egészséges arányát, változatosságot az egységben, egységet a változatosságban, és karakterekben dús melódiákat, pregnáns, magával ragadó ritmikát, harmóniai leleményt, amely elsősorban az akkordok egymáshoz fűzésében nyilvánul meg. A G-dúr szonáta, ahogy a legszebb Brahms művek, őszinte hangon szól hozzánk, humánus mondanivalót, etikus tartást sugároz.
Az előadóművészek pedig hálásak a rájuk bízott vonzó feladatokért. Ez különösen fontos, hiszen a történész hiába tart jelentősnek valamely művet; ha az előadóknak nem kedves, nem játsszák, csupán zenetörténeti adat marad.
Földes Imre
(Először elhangzott: Kossuth Rádió, 1974. november 18. 930)
Megjelent: A hét zeneműve (szerkeszti Kroó György) 1974/4. Zeneműkiadó, Budapest 1974, 67–80. oldal.
|