| |
Fel
|
|
A hét zeneműve
Kurtág György:
Bornemisza Péter mondásai
A Tisztelt Hallgató, aki Kurtág György Bornemisza Péter mondásai című darabja kedvéért nyitotta ki a rádiót, bocsássa meg, ha előbb vargabetűt teszünk és visszaugrunk az időben vagy négyszáz esztendőt.
Ki ne ismerné a szót: concerto? Vivaldi, Bach, a barokk versenymű és valószínűleg Bartók zenekari Concertója jut róla először eszünkbe. De nem mindig jelentett hangszeres műfajt. 1600 táján, a 17. század első felében például a két Gabrieli, Viadana, Heinrich Schütz gyakran írtak ún. templomi concertókat, geistliche Konzerteket hangszerre és énekre.
A vokális concertók közül sok — az első operákhoz, oratóriumokhoz hasonlóan — mindössze két kottasorban került lejegyzésre. A felső sort kapta az énekes, az alsón osztoztak a hangszerek. Hogy mely hangszerek, ez függött a választéktól, de billentyűs hangszerre a szerző biztosan számított.
Ez a hangszerrel alátámasztott szólóének: a monódia a korabarokk ideál, az addig uralkodó többszólamúsággal, a reneszánsz kórusművészettel szemben. A zeneszerző azért fordít hátat a kontrapunktnak, hogy a hallgató figyelmét a szöveg mondanivalójára irányítsa. A szöveg az ura a harmóniáknak! — vallják azok az ifjak, akik a 16–17. század fordulóján „modern” zenét írnak.
Többszólamú műveikben, madrigáljaikban is megragadnak minden alkalmat, hogy megjelenítsék a szavakat: lehajló dallam társul a „sóhaj”-hoz, felfelé haladó skálamenet az „élet”-hez. Hát még a recitativókban! Ott befolyásolhatja igazán a nyelv lejtése, a beszéd sebessége, színpadi műben a szereplő személyek neme, életkora, alkata, jelleme, lelkivilága, indulata a ritmust, dallamot, harmóniát.
A recitativót, az énekbeszédet nem Monteverdi fedezte föl, de ő tudta róla akkor a legtöbbet. Az ő hősei örülnek és sírnak először úgy istenigazában. Orfeónak és Euridicének, Ariannának és Theseusnak hívják őket. Recitativo többre alig képes, gondolnánk, egészen addig, ameddig nem halljuk meg a Hírnököt, aki tanúja volt Euridice halálának.
Ám egy világirodalmi remekmű, Tasso eposzának, A megszabadított Jeruzsálemnek részlete, amelyből Monteverdi Tankréd és Klorinda párviadala címmel drámai jelenetet ír, új, kivételes eszközök bevetésére ösztönzi a zeneszerzőt.
Nevezetes az a rész, ahol az Elbeszélő ecseteli a két lovag csatáját, akik dühtől remegve, haragtól hajtva támadnak egymásra. Suhog a kardjuk, azt lesik, melyikük tudná előbb kioltani a másik életét. Az éj leple, sisak és vért takarja el őket, ezért nem ismeri föl Tankréd, a keresztes lovag, hogy a harcot egy szaracén lány, valójában a kedvese, Klorinda ellen vívja.
A vonósokból álló zenekar szinkópákkal, staccatókkal, lefelé és felfelé száguldó futamokkal, ugyanegy hang igen gyors ismételgetésével — vagyis tremolóval — és a húrok pengetésével — pizzicatóval — ábrázolja a jelenetet. A küzdelem heve átragad az Elbeszélőre. Ő is repetálja a hangokat, szélsebesen pergeti a szavakat, attól félünk, hogy a nyelve összeakad…
Ilyen recitativót, ahol ének és hangszer a librettó kínálta helyzetet teljesen egyenrangúan és ilyen szenvedéllyel éli át, eddig senki sem hallhatott. Monteverdi a „concitato” szóval külön is kéri előadóit, hogy szólamukat izgatottan, felindultan tolmácsolják.
Most érkeztünk el Kurtág darabjának kapujához! A Bornemisza Péter mondásainak műfaja a kotta szerint: concerto. Készült a monódia szellemében szoprán hangra és — a barokk korban úgyszólván elmaradhatatlan csembaló vagy orgona helyett — a mi korunk billentyűs hangszerére, zongorára. Az első, az interpretációra vonatkozó utasítás: Molto concitato (nagyon izgatottan), az első feladat: a hangok konok ismételgetése, repetíció. Az énekes bemutatkozása a 17. századi Testókra, Elbeszélőkre emlékeztet, Bornemisza Péter prózája egy Kurtág teremtette recitativón kél életre.
Sokfelé ágaznak a Bornemisza-concerto gyökerei. Prozódiában, a szó és hang egymáshoz illesztésének művészetében Kurtág talán Schützhöz áll a legközelebb; a polifónia mesterségét Bachtól és egészen Ockeghemig visszanyúlva, a németalföldiektől leste el; a motívumok fejlesztésében, variálásában, a drámai építkezésben Beethoven, az apró tételek egymáshoz fűzésében Schumann, vezető motívumok alkalmazásában Liszt is lehetett a mestere. Erős a kapcsolata az Új Bécsi Iskolával. A tizenkét hanggal ugyan tetszése szerint bánik, de a dódekafónia alapelveit, az expresszív fogalmazást — többek közt — Schönbergtől sajátíthatta el, a miniatűr formák hátterében Anton Webern áll. A scherzando, a „barbaro”, az „éjszaka zenéje”-karaktereket Bartóktól örökli, zenéjének ritmikájához és hangütéséhez valószínűleg tőle kapta a legtöbbet. Ironikus látásmódja, vonzódása a groteszkhez nagy barátjával, Ligeti Györggyel közös. Megérinti a magyar vokális és hangszeres népi kultúra. Külön tanulmányt érdemelne, milyen szálak fűzik Kurtág darabját a Faust mondakörhöz, a Haláltánc-sorozatokhoz, a középkori és reneszánsz „megkísértés”-tablókhoz, Hieronymus Boschhoz, Grünewaldhoz, Holbeinhez.
Sokfelé ágaznak a Bornemisza-concerto gyökerei, de a hallgatót elsősorban a Kurtág-zene érzelmi gazdagsága ragadja meg. Nincs műve, amelyet közömbösen hallgatna bárki, ne találna benne megfoghatót. És nincs műve, bármilyen buzgón forgatjuk is, amely mögött ne maradna talány.
A Bornemisza Péter mondásai Darmstadtban szólalt meg először 1968. szeptember 5-én, és egy hónappal később, október 4-én a Zeneművészeti Főiskola Kistermében volt a magyarországi bemutató.
A zenei gondolatot néhány percbe, másodpercekbe sűrítő, apró darabok mesterének ismertük meg Kurtág Györgyöt. A Vonósnégyes, az első vállalt opusz még túllépte a negyedórát, igaz, ha a percek számát elosztjuk a hat tétel között, három perc se jut egyre… A továbbiak: a Fúvósötös, a Nyolc zongoradarab, a Nyolc duó hegedűre és cimbalomra, a Jelek szólóbrácsára mind kicsiny tételek sorozata. És ezek után — igaz, sok-sok részből álló — félestnyi zenét kapunk tőle?
Hírlett, hogy minden opusz verejtékes munka gyümölcse, de ez a hetes számmal jelölt valamennyinél nehezebben jött a világra. Elég a partitúra végére pillantani: keletkezett 1963. január és 1968. augusztus 9. között.
Sziklay Erika és Szűcs Loránt, Kurtág irányítása mellett emberfölötti munkával készült a bemutatóra. A jelző nem túlzás. A mű a hatvanas évek előadóművésze számára példátlan kihívás volt.
Bornemisza Péter öt prédikációs könyve és a negyedikhez csatolt „Ördögi kísírtetekről”, irodalmunk egyik legnagyobb nyelvi teljesítménye a Vizsolyi Biblia előtt. Kurtág kiválasztja a neki tetsző sorokat, „mondásokat”, címek alá rendezi, négyrészes ciklust formál belőlük.
A VALLOMÁS egyetlen tömb, a BŰN tíz, a HALÁL kilenc, a TAVASZ négy tételes. A huszonnégy tétel együtt közel negyven percig tart. A tételek többsége rövid, van, amely alig tizenöt másodperc.
Bornemisza a 16. században élt — viharos életet. Író, evangélikus lelkész, szuperintendens — vagyis egyházmegyéjének püspöke —, Balassi Bálint nevelője, Szerb Antal szerint „a korszak legváltozatosabb és legszínesebb embere” volt. Előbb Habsburg-ellenességéért, majd az ellenreformációval szemben tanúsított magatartásáért, a protestantizmusra támadó Rudolf császárt is elmarasztaló prédikációiért többször is bebörtönözték, állásától megfosztották, elűzték, elveit kikezdték; csapások sújtották, az egymást követő két pestisjárvány a feleségét, a második feleségét, több gyermekét elragadta. Csoda-e, ha a hányatott sorsú igehirdető, reformátor — hogy ismét Szerb Antalt idézzem — „az ördög állandó jelenvalóságát érzi”?
Az Ötödik Prédikációskönyv végén Bornemisza fölsorolja azt a tizenkét „csudát”, amely őt írásra bírta.
I. VALLOMÁS.
Kurtág ciklusának prológusa a „Heted” csuda szövegére épül.
„Midőn az negyedik részhez kezdettem volna, támaszta reám Isten titkon való ördögi kísírteteket;…” A zongora hangismétlései, amivel indul a concerto, remegés vagy szívdobogás? Akár ez, akár az, milyen szabálytalan, aritmikus. Igen. Szorongás, félelem van azon, akire Isten „kísírteteket” küld. Röviddel ez után kezd hozzá az énekes, kapkodva a levegőt, a hangszert utánozva fog bele a mondandójába, de megcsuklik, lefelé fordul a hangja: „Midőn az negyedik részhez kezdettem volna, támaszta reám…”, itt kap új erőre, hogy az „Isten”-t, amely köré a zongora harmóniákból katedrálist épít, már teli torokból kiálthassa. És már súgja is a fülünkbe, ami „…titkon való…”; és legyőzve a félelmét, amelyet mindeddig hangismétlések mögé rejtett, kispriccelve fogai közül a szavakat megnevezi az „ördögi kísírteteket”. Elnémul ijedtében. Rettegve várja a következményeket. A zongora nem biztatja semmi jóval.
(zene)
A szoprán folytatja: „…azok rajtam lévén, kényszeríttetem írnom, kényszeríttetem írnom az ördögnek sokféle kísírtetiről.” (A belső ismétlés Kurtágtól való, mintha azt mondaná, az írásra nem csak Bornemisza, ő is kényszeríttetve volt!) „De oly iszonyúk jutának eszemben, hogy félve írnám és sírván kérném az Istent, bízná másra az féle írásokat.”
(zene)
Hatalmas akkordok próbálják lassabban-gyorsabban, halkabban-erősebben elnyomni, elűzni Belzebub seregét, hiába: „De hova inkább igyekeztem lenyomnom, annyival inkább nőttön nőtt és öregbedett rajtam az sok kísírtet. Kik miatt nem lőn mit tennem, hanem akaratom ellen is nagy pironkodva kikelleték ez világ láttára bocsátanom, hogy azból, kinek szeme volna, úgy nézné undokságát, mint egy baziliszkusz az tükörbe.”
(zene)
Az igazságot nem tarthatjuk magunkban. Maga az ördög kényszeríti, hogy kimondjuk. Aki pedig belefáradna az ördöggel való viaskodásba, merítsen erőt a partitúra egyik mottójából, Bornemisza szavaiból: „Az kic kedig (sic! pedig) el epettec es el farattac az ördöguel valo hartzolas miat, azoc vigaztalast es batorsagot vesznec belőle, latuán, hogy nem czac egyedül vadnac az ördög kisirtetibe.”
II. BŰN. Valójában itt kezdődnek Bornemisza mondásai.
1. Néhány vissza-visszatérő hangköz, dallamcsíra, fordulat vigyázza majd a tételek összetartozását. Ezek közül talán az É–Gisz nagyterc a legjelentősebb: „A bűn…”, a felfelé ugró nagytercet alattomosan lefelé kúszó, hosszú melizma-ív követ. Felkelti-e az emberhez tapadó bűn képzetét az egymáshoz tapadó hangok sora?
(zene)
„A bűn, mint egy sűrű köd, avagy sötét felhő, avagy kemény kőfal; elfogja szemünk elől az Istent.”
Súrlódó szomszédhangokból szervezett köd-akkordok, glisszando-felhők, kemény staccatókból épített kőfal igyekszik eltakarni az „Istent”, akit tiszta kvintekből emelt harmóniák jelképezik.
(zene)
2. Mulatságos, ahogyan a második tétel elején 2/4-ben, ám az ütemmutatót rendre megtagadva, szeszélyesen ugrándoznak a hangok, bizonyítani igyekezvén, hogy „Az elme szabad állat, őtet sem lánccal, sem kötéllel meg nem kötözheted…”
(zene)
3. A szabad elmére hirtelen tör rá az ördög. De ez már a harmadik tétel. Az élettelen, mechanikus mozgás illik hozzá, de óraütés is egyben. A zongorán, a jobb- és balkézben ugyanazok a hangok köröznek egymással szemben, hiszen „Az ördög most is óránként azon jár és forog, hogy tiszta merő siket, vak és sánta lennél, minden jónak és idvességes dolognak meghallgatására.”
(zene)
4. A középkori freskókról, reneszánsz vásznakról vigyorgó ördögre már-már rámosolyogni támad kedvünk. Gyakran Kurtágnál se tudjuk, komolyan, vagy tréfának vegyük a dolgot… A BŰN nyolcadik tétele a leggroteszkebbek egyike: „Mint az sok csík a kádban avagy az nyűvek a dögben: mihent mozdítják, forgolódnak, úgy forog mibennünk is ezer undokság.”
Gyermekkorunk hangutánzásaira emlékezve, közben mégis megütközve hallgatjuk a huhogást, mekegést, a lebegtetett szótagokat, felcsapó glisszandókat, az „undokság” szó — az előírás szerint hápogásba vagy ugatásba torkolló — utolsó szótagját.
(zene)
III. A HALÁL, a Bornemisza-concerto harmadik része.
1. Első tétele zongora-zene. Tétovázva hallgatjuk: ha eljön a halál, szembenézünk vele, vagy elfutunk előle?
2. A második tétel válaszunk elébe vág: „A halál, mint egy tőr a madarat, megcsap és ellep tégedet is.” Szárnyalás madárszárnyakon fölfelé – drámai kulmináció – zuhanás lefelé, a forma a szövegből következik. A finom utalás a Bibliára, ráadás: „A halál…” ugyanazzal a fölfelé ugró É–Gisz nagyterccel kezdődik, mint a második rész elején „A bűn…”. Persze, hiszen a halál a bűn büntetése. Ha az első emberpár nem fogadja el a sátán-kígyó ajánlatát, utódai elnyerték volna az örök életet…
(zene)
3. Háromtagú formát alkotva a következő három tétel szorosan összetartozik. „Virág az ember”, csak ennyi a harmadik tétel szövege, pontosabban: kétszer ejti ki a szólista, hogy „virág”, és egyszer — hosszan kiénekelve — „az ember”. Alatta a zongorista megerősíti, mindössze három hangot játszik, de azokra ráénekelhetnénk a három szótagot: „…az em-ber”.
Véletlen-e, hogy az első két hang ismét a jól ismert nagyterc? És véletlen-e, hogy megfordul az irány, felcserélődnek a hangok, É–Gisz helyett Gisz–É a sorrend? „Virág…”, hirtelen eszünkbe jut Petőfi: „Elhull a virág, eliramlik az élet…”, és utána nyomban az újszövetségi sorok: „Mert minden test ollyan, mint a fű, és az embernek minden dicsősége mint a fűnek virága, megszárad a fű: és annak virága elhull.” „Virág az ember.” A hangok mögött ott bujkál már a Halál?
(zene)
4. A háromszoros forte és a háromszoros piano között minden fokozatot kihasználva kalapálja a zongora egymás mellé ugyanazt az F hangot, és efölé újabb és újabb hangokat, újabb szólamokat, míg meg nem születik egy kilenc különböző hangból álló kilencszólamú kánon!
És a kánon fölött a szoprán siratja az ember halálát: „Az ember halála igen iszonyú és röttenetes dolog…”
(zene)
Reszkető és vonagló, panaszkodó és sóhajtozó, szomszédhangokon csúszkáló és óriási hangtávolságok között cikázó dallamvonalak, az ének és a zongora szélsőséges-hisztérikus megnyilvánulásai érzékeltetik a betegséget, a fájdalmat, a lelki és testi gyötrelmet, bút és bánatot, háborút és „röttegést”.
(zene)
És ahol elszakad a test a lélektől, egy sikoly után, a lélegzetünk is eláll. Dermedve hallgatjuk, mivé leszünk. A halál „az testet döggé, büdössé, porrá és hamuvá teszi.” A hangszeren halk tremolók érzékeltetik, amint a levegőben lebegő por és hamu száll lefelé.
(zene)
5. „…virág az ember.” Az ötödik tétel visszatérés, egyben a harmadik tétel variációja. Itt a zongora kezdi és az énekes zárja a parányi ívet, itt a hangközök ellentétes irányba fordulva, az oktávot is túllépve, a zongora egész ambitusát átölelve, még sérülékenyebbnek, esendőbbnek láttatják az embert.
(zene)
6. „Tisztességgel így temetjük az mi atyánk fiát…”, majd később: „…az testet mezítelen el nem vetjük, hanem betakarván ingébe, lepedőjébe, tisztességgel elkísérjük az sírhoz, és alázatosan, alázatosan szeretettel betakarjuk az földnek gyomrába.” A nyolcadik tételnek, a harangok zenéjével induló temetési szertartásnak legalább első hangjait idézzük föl! Kroó György, aki tanulmányában {Miért szép századunk zenéje? Gondolat, Budapest 1974. 317–367. oldal} először fogott hozzá Kurtág ciklusának megfejtéséhez, úgy véli, a Wohltemperiertes Klavier első kötetének cisz-moll fúgája áll a harangzúgás hátterében. Hogy Kurtágnak valóban Bach volt a mintája, ékesszólóan bizonyítják a négy szomszédhanggal induló, egymás fölé tornyosuló szólamok belépései, amelyek közül az utolsó, a negyedik, a négy hangot a B–A–C–H motívummal egyező sorrendben intonálja.
(zene)
IV. Az utolsó rész a TAVASZ feliratot kapta.
1. Nyitótételének két változata is van. Zongora nélküli az egyik, zongorakíséretes a másik. Mindegy, melyik verziót választják az előadók, a szoprán teendője ugyanaz. A hitről énekel, amely „…nem álom, hanem eleven állat, ki az Istent megragadja…”, „…és mint az világ világosságával másnak is világít;” és „…a szívnek oly bizodalma, kivel a bűnös az ő maga bocsánatát hiszi”.
(zene)
Az elnyújtott hangok, a széles ívű dallamok magabiztosságot, biztonságot sugároznak, a hajlítások, melizmák mögött öntudat áll; megtalálhatjuk lelkünk békéjét, hirdetik a tétel végének ereszkedő tercei. A hit győz az ördög felett, igába hajtja a bűnt, a halállal is dacol.
(zene)
2. Akinek hite van, az boldog, arra rámosolyog az univerzum. A TAVASZ második tételét szikrázó, csillogó, vakító fényár önti el. A zongora csak másodpercekre hagyja el a fölső regisztereket, miközben a szoprán örvendezve mondja: „Valamidőn az napot, holdat, csillagot és az eget látjuk; higgyük, hogy mindazok mosolganak minekünk. Neked, neked, neked, neked, neked… Neked mosolganak ezek!”
(zene)
3. Az utolsó előtti tétel összefoglalás és számvetés. Arra vállalkozik, hogy új megvilágításba helyezve a BŰN, a HALÁL, a hit egy-egy jellegzetes zenei gondolatát, fordulatát, kimondja — még nagyobb nyomatékkal — a tétel végén, a zongora mellé az énekest is segítségül híva, hogy aki hisz, bocsánatot nyer.
4. Ahogy az élet kisarjad a pici magból, ahogy rügyek bontakoznak „kikeletkor”, úgy nyílnak szét tölcsérszerűen a hangok egyetlen hang-csírából. Az utolsó, a ciklus huszonnegyedik tétele meghozza a tavaszt!
„…az fák bimbóznak és kifakadoznak…”. Legyen szabad egyetlen szó zenei megoldását a sok közül kiemelni! A növekedést érzékeltető, szótagról szótagra nagyobb és nagyobb hangközt kirajzoló motívum szabálytalan, irracionális ritmikája: „ki-fa--ka---doz---nak--”, megsejtet valamit abból, amit ésszel fel nem foghatunk: a születés misztériumát.
(zene)
Több mint másfél oktávnyi hangközök adják hírül, hogy „…pázsitok, füvek, virágok újulni kezdenek…” és tiszta kvint fanfárok kürtölik világgá: „…örülünk, tudván, hogy majd nyár fog lenni…”
(zene)
A jót, a szépet az becsüli meg igazán, aki átélte a rosszat, a csúnyát. Kurtág nyugtalanító taktusai a tavaszt előző kellemetlen időt érzékeltetik.
(zene)
De „…az nagy fagyos, deres, havas, vizes, háborgó téli idő után…” hosszú hangokkal, tágas dallamívekkel, ujjongó melizmákkal „…eljő az nagy szép melegítő, megékesítő, zöldelítő, teremtő és éltető nyári idő, kiben mindenek megújulnak, megelevenednek…”.
(zene)
Kacagtató az állatok lajstromba vétele. Ahány szó, annyi ötlet. Leugró hangköz, éles jambus…, látjuk is, amint a „vadak” áldozatukra rávetik magukat. A „madarak”-at a szoprán hangjának legmagasabb régiójából szinte kirepíti, a barmok bőgnek, jönnek a tyúkok, a ludak, a borjúk. Bután bégetnek a bárányok, pontosabban a „bá-[há-há-há]-rá-[há]-nyo-[ho]k…”
(zene)
A nap melege betakar majd állatot, növényt és az embert. „…az megéhezett fázódott szegények…”, akik melegségre várnak, simogató, lefelé lépegető, immár a kromatikát elkerülő, diaton skálamenettel „megmelegíttetnek”, és egy — ég felé tárt karokat jelképező — U-alakú motívummal „éltettetnek…”.
(zene)
Hihetetlen, milyen utat jártunk be! Találkoztunk az ördöggel, megkísértett a bűn, átéreztük a halál szorítását, megismertük a hit erejét, és segítségével elnyertük lelkünk nyugalmát.
Schumann dalciklusaihoz hasonlóan a Bornemisza Péter mondásai végén a zongora egyedül marad. Mielőtt leereszkednének a hangok a legmélyebb tartományba, a tétel elejéről idéz a zene: „Kikeletkor látjuk, hogy az fák… hogy az fák… hogy az…” Nincs folytatás, csak bóklászó hangok, aztán egy éles staccato ütés. Vége.
(zene)
A partitúra élén álló első mottó idézet egy 1926-ban papírra vetett, „Beteg vagyok…” kezdetű József Attila költeményből:
„…nem halhatok meg, nem szabad, mig meg nem találtam a tisztaságot.”
Földes Imre
(Először elhangzott: Bartók Rádió, 1990. április 16.)
|
|