A hét zeneműve
Johann Sebastian Bach: Magnificat
Az Újszövetségben, a Lukács-evangélium első fejezetében két, egymást követő eseményről olvashatunk. Az első, a legtöbbet ábrázolt bibliai jelenetek egyike: az ún. Angyali üdvözlet. A történet arról szól, miként jelent meg Gábriel angyal Názáretben Máriánál, József jegyesénél, hogyan adta tudtára, hogy gyermeket fog szülni, aki az Isten fia lesz, és a Jézus nevet viseli majd. Arról is tudósítja Gábriel Máriát, hogy rokona, Erzsébet, Zakariás hitvese, akinek mindezidáig nem lehetett gyermeke, immár a hatodik hónapban jár.
A második történet Mária és Erzsébet találkozását meséli el. Ki ne ismerné a Magyar Nemzeti Galériában M. S. mester munkáját, ki ne látott volna olyan „Vizitáció” feliratú festményt vagy szobrot, ahol a két várandós asszony — felemelt karral vagy éppen átölelve — üdvözli egymást? Nos, Mária, nem sokkal az után, hogy az angyal eltávozott tőle, felkerekedik, hogy Júda (Júdea) egyik városában felkeresse Erzsébetet, aki Mária köszöntésére — ahogy az evangélium írja: {A magyar nyelvű bibliai idézetek forrása: Biblia. Istennek az Ószövetségben és Újszövetségben adott kijelentése. Kiadja: a Magyar Bibliatanács megbízásából a Református Zsinati Iroda Sajtóosztálya. Budapest 1987.} …hangos szóval kiáltotta: „Áldott vagy te az asszonyok között, és áldott a te méhed gyümölcse! Hogyan is lehetséges ez, hogy az én Uram anyja jön el énhozzám? Mert íme, amint felfogta fülem köszöntésed hangját, ujjongva megmozdult a magzat méhemben. Boldog aki hitt, mert beteljesedik az, amit az Úr mondott neki.” Erre Mária egy énekkel, egy himnusszal válaszol, amely a Magasztalja lelkem az Urat, vagy latinul a Magnificat anima Dominum szavakkal kezdődik. {A latin nyelvű Magnificat szövegét lásd: Biblia Sacra. Iuxta Vulgatam Versionem. Deutsche Bibelgesellschaft Stuttgart. Dritte verbesserte Auflage 1983. (A Biblia szövegét a Vulgata írásjelek nélkül adja közre.)} szavakkal kezdődik. Erről a kezdő szóról nevezik Magnificatnak a Lukács-evangélium szóban forgó szakaszát, és mindazokat a zeneműveket, amelyek erre a Mária-himnuszra épülnek.
Hadd említsük meg, hogy Mária és Erzsébet találkozásának színhelyéül a Jeruzsálemhez tartozó Ein Karemet (Ein Kerem) jelölték ki. Ott áll a Vizitáció (Látogatás) temploma, és az a fal, ahol kis táblácskákon közel félszáz nyelven — közöttük természetesen magyarul is — olvasható Mária éneke.
Földes Imre felvételei
Nem számítva az egyszólamú, gregorián Magnificatokat, az 1400-as évektől napjainkig, az angol Dunstable-től, a burgundiai Dufay-tól Lajtha Lászlóig és az észt Arvo Pärtig számtalan zeneszerző vállalkozott a himnusz megzenésítésére. A legnépszerűbb mind közt Johann Sebastian Bach Magnificatja — „A hét zeneműve”.
Két változatban maradt ránk. Az első bemutatója 1723 karácsonyán volt Lipcsében. Ebben az Esz-dúr műben akkor még helyet kapott — amolyan betétként — két német és két latin szövegű tétel is, amelyet Bach, amikor a húszas évek végén, a harmincas évek elején ismét elővette a darabot, elhagyott. Nem érintette a változtatás az énekes gárdát — a kórus mellett itt is, ott is öt szólistát (SI, SII, A, T, B) foglalkoztatott —, de változtatott a hangszerelésen: két tételben oboa d’amorékkal helyettesítette az oboákat, elhagyta a két furulyát, mert fuvolákat emelt az együttesbe, meghagyta a három trombitát, a timpanit és a vonóskart, ám több hangszert kért a continuo-basszushoz. És félhanggal lejjebb, D-dúrba transzponálta a művet. Magán a zenei textuson alig-alig módosított.
Felvételek manapság mindkét variánsból készülnek, így most ebbe is, abba is belehallgathatunk. Az 1723-as verzió előadói: a The Academy of Ancient Music együttese, az oxfordi Christ Church katedrális kórusa, a szólisták: Judith Nelson, Emma Kirkby, Carolyn Watkinson, Paul Elliott és David Thomas, a dirigens Simon Preston. A későbbi változatot John Eliot Gardiner dirigálja. Muzsikusai: az Angol Barokk Szólisták (English Baroque Soloists), a Monteverdi Kórus (Monteverdi Choir), Nancy Argenta, Patrizia Kwella, Charles Brett, Anthony Rolfe-Johnson és David Thomas. Érdekességként hadd jegyezzük meg, hogy egyik felvétel sem a ma szokásos hangmagasság szerint fog megszólalni, tudniillik az ún. régizene-együttesek hangszerei — követve Johann Sebastian Bach korának gyakorlatát — nem a 440-es rezgésszámú Á hanghoz, hanem annál legalább félhanggal mélyebbre voltak hangolva.
A sodró erejű nyitótétel a Magnificat anima mea Dominum (Magasztalja lelkem az Urat) szavakra, a teljes zenekaron és kóruson csendül fel. Azt a benyomást kelti, mintha innen és onnan, keletről is, nyugatról is, minden népek egymással versengve dicsérnék az Urat.
(zene: Esz-dúr, 1. tétel)
A második tétel az első gondolatát folytatja: et exultavit spiritus meus in Deo salutari meo (és az én lelkem ujjong Istenben, az én Üdvözítőmben). A nyitótételben kórus, itt mezzoszoprán szólista, ott a közösség, itt egyetlen személy — ha úgy tetszik: maga Mária — szól hozzánk. A két tétel összetartozását a hármas lüktetés (3/4 illetve 3/8) és az anapesztikus lejtés, a két rövid értékkel kezdődő motívumok is erősítik.
(zene: Esz-dúr, 2. tétel)
A tételpárra újabb tételpár felel. Csakhogy most éppen fordítva: az előbb kórustétel után szóló — most a szólótétel után kórus következik: quia respexit humilitatem ancillae suae, ecce enim ex hoc beatam me dicent omnes generationes (hogy rátekintett szolgálóleánya megalázott voltára: mert íme, mostantól fogva boldognak mond minden nemzedék).
A harmadik tételben a szopránszólista az oboa nazálisabb hangú, kisterccel mélyebb hangolású rokonával, az oboa d’amoréval folytat párbeszédet.
(zene: D-dúr, 3. tétel)
Nem így volt 1723-ban! Akkor ezen a helyen oboák szóltak.
(zene: Esz-dúr, 3. tétel)
„A Bach-zene kapcsolata a szöveggel az elképzelhető legelevenebb” — mondja Albert Schweitzer. {Albert Schweitzer: J. S. Bach (lásd: Albert Schweitzer: Életem és gondolataim. Gondolat, Budapest 1974. 423. oldal)} Nos, Bach Magnificatjának majd minden taktusa ezt bizonyítja. Ebben a tételben például a humilitatem szóhoz az „alázatosan” lefelé hajló dallamvonalak illeszkednek:
(zene: Esz-dúr, 3. tétel)
Éppen a beatam (boldog) szóra esik a tétel leghosszabb értékű hangja, ott van egyedül melizma.
(zene: Esz-dúr, 3. tétel)
És nem véletlenül csak az omnes generationes (minden nemzedék) szavakat bízza Bach a karra. De ez már a negyedik tétel! Mert a harmadik szünet nélkül torkollik a negyedikbe!
Mint egymást követő nemzedékek, úgy váltják, úgy imitálják egymást újabb és újabb hangokról a szólamok.
(zene: Esz-dúr, 4. tétel)
A tétel vége előtt minden szólam — jelezve, hogy nincs közöttük ellenkezés — ugyanarról a hangról (úgy is mondhatnánk: egy-hangúan) mondogatja tovább: omnes, omnes generationes.
(zene: Esz-dúr, 4. tétel)
De a slusszpoén még hátra van! Egy megállóhely, egy fermata után — szimbolizálva a legteljesebb egyetértést — a kar „a cappella”, tehát a hangszerektől sem zavartatva, egyszerre mondja ki: omnes generationes.
(zene: Esz-dúr, 4. tétel)
Új színt hoz a ciklusba a basszus, a férfi, a felnőtt szólista megjelenése (hiszen a szoprán- illetve mezzoszoprán-áriát Bach korában nem nők, hanem ifjak énekelték). És ilyen se volt még: az ötödik tétel szólóját kizárólag a continuo, egyetlen basszus-szólam támasztja alá: quia fecit mihi magna qui potens est et sanctum nomen eius (mert nagy dolgokat tett velem a Hatalmas, és szent az ő neve). Ami a szöveg és zene kapcsolatát illeti, az eddigiek után szinte magától értetődő, hogy a széles ambitusú, melizmával (egy szótagra eső több hanggal) kiemelt három szó, a három fontos jelző: potens (hatalmas, erős), magna (nagy) és sanctum (szent).
(zene: Esz-dúr, 5. tétel)
Azok az énekes szólisták, akiket még nem hallottunk: az alt és a tenor együtt lép a színre a hatodik tételben. Az első verzióban csak vonósok kísérik őket, a második különlegesebb hangszerelést kínál: Bach fuvolákkal kombinálja a szordínóval lefojtott hangon játszó vonósokat: et misericordia eius a progenie in progenies timentibus eum (irgalma megmarad nemzedékről nemzedékre az őt félőkön.) A kulcsszó itt a timentibus. Figyeljük meg, hogy a tétel előrehaladtával mind meglepőbb, mind váratlanabb fordulat esik a szóra. Persze. Timeo — tart, fél valamitől vagy valakitől.
(zene: D-dúr, 6. tétel)
A negyedik tételhez hasonló a nagyhatású hetedik tétel funkciója. Az az első nagy tömböt, ez a középsőt, a három belső tételt zárja le: fecit potentiam in brachio suo dispersit superbos mente cordis sui (Hatalmas dolgot cselekedett karjával, szétszórta azokat, akiknek gőgös a szívük indulata.) Bach a dispersit szónál az addig energikus, célratörő szólamokat szünetek közbeiktatásával szétszórja, hogy utána a superbos-nál ismét összefogva a magasba emelje. Az utolsó hét adagio ütem mintha azt mondaná: vigyázzatok, gőgösek, fennhéjázók, nincs helyetek közöttünk!
(zene: Esz-dúr, 7. tétel)
Markáns ritmikával kiélezett, lefelé haladó skálamenetek, és felfelé emelkedő tizenhatod-szekvenciák! A nyolcadik tételnek már a hangszeres bevezetése utal a szövegre: deposuit potentes de sede et exaltavit humiles (Hatalmasokat döntött le trónjukról, és megalázottakat emelt fel.) Amilyen kíméletlen a letaszítás mozzanata, Bach olyan kímélettel, puha szeretettel emelgeti magasba a megalázottakat.
(zene: Esz-dúr, 8. tétel)
Esurientes implevit bonis et divites dimisit inanes (Éhezőket látott el javakkal, és bővelkedőket küldött el üres kézzel.) A kilencedik tételben korábban két furulya, az átiratban fuvola-pár kíséri az altszólistát.
(zene: D-dúr, 9. tétel)
Éhezőket látott el javakkal… A bonis és implevit szavakra eső, levegővételt sem engedélyező, tizenhatodokkal teletöltött ütemek után megmosolyogjuk, amikor a szólista a bővelkedőkről, az üres kézzel elbocsátott gazdagokról énekel. Üres: inanes — énekli. Szünet előtte, szünet utána, szünet fölötte, szünet alatta…
(zene: D-dúr, 9. tétel)
Ám ezzel még nem merült ki Bach ötlettára. Játszanivalójukat a fuvolások a legsúlytalanabb helyen, az utolsó előtti ütem utolsó nyolcadán, röviden, staccato hagyják abba, hogy aztán az utolsó ütemben, az „ütemegyen” csak egyetlen pizzicato hang álljon a mélyben. Üresen!
(zene: D-dúr, 9. tétel)
Suscepit Israel puerum suum recordatus misericordiae suae {A Vulgata 1983-as kiadásában: suscepit Israel puerum suum memorari misericordiae} (Felkarolta szolgáját, Izraelt, mert megemlékezett irgalmáról). A partitúra nem árulja el, hogy a kar felső három szólama, vagy három szólista énekelje a szoprán-mezzo-alt tercettet, a tizedik tételt. Mindenesetre a continuóból is elmaradnak a mélyen játszó hangszerek. Mintha angyalok énekelnének az isteni irgalmasságról…
A hullámzó dallamívek fölé nagy értékekben mozgó koráldallamot intonál az 1723-as verzió szerint egy trombita, a néhány évvel később keletkezett variánsban két oboa.
(zene: D-dúr, 10. tétel)
A melódia forrása: gregorián ének, amelyre rászabták a Magnificat Luther-fordította német szövegét: „Meine Seel(e) erhebt den Herren, und mein Geist freuet sich Gottes meines Heilandes”, vagyis: Magasztalja lelkem az Urat, és az én lelkem ujjong Istenben, az én üdvözítőmben.
Bach a Magnificat keletkezését követő esztendőben, az 1724-ben keletkezett 10. kantátában is felhasználta ugyanezt a dallamot. Ebben a műben ismét megzenésítette a Magnificat-szöveg módosított változatát. Hallgassuk meg a 10., a „Meine Seel erhebt den Herren” kantáta zárókorálját! Bizonyára felismerik, hogy a négyszólamú letét szopránja megegyezik azzal a dallammal, amelyet az oboák fújnak a Magnificat 10. tételében!
(zene: „Meine Seel erhebt den Herren”, BWV 10, 7. tétel)
A tizenegyedik tétel a Mária-ének utolsó sorára épül: sicut locutus est ad patres nostros, Abraham et semini eius in saecula (amint kijelentette atyáinknak, hogy irgalmas lesz Ábrahám és utódai iránt örökké.). Mózes I. könyvében olvashatjuk azokat a szavakat, amelyeket az Isten Ábrahámnak mondott: Szövetségre lépek veled, sőt utódaiddal is, örök szövetségre minden nemzedékükkel… {1Mózes 17,7} Ez isteni kinyilatkoztatás, kánon! Minden bizonnyal ezért alkalmaz Bach ebben a tételben kánonszerű szerkesztésmódot; continuo-basszussal megerősített kórusfúgát ír.
(zene: Esz-dúr, 11. tétel)
A tizenkettedik, a zárótétel szövege a Szentháromság dicsőítése, az ún. kis doxológia. Ami a szavak és a hangok társítását illeti, Bach itt még az eddigieknél is szellemesebb eszközökkel él. A pater szó nemcsak a Szentháromság Atyaistenét jelenti! Egy Gloria felkiáltás után a Gloria Patri (Dicsőség az Atyának) szavakat fölfelé skálázó dallammal a legmélyebb szólam, a férfikar, mármint „az atyák” kezdik énekelni.
(zene: Esz-dúr, 12. tétel)
A Gloria Filio (Dicsőség a Fiúnak) ugyancsak lépcsőzetesen emelkedő dallamát a legmagasabban fekvő szólam, a szoprán, azaz „a fiúk” exponálják! Nos, itt, éppen itt értheti meg a hagyományos vegyeskari hangzáshoz szokott hallgató, hogy a korunkban alakult régizene-együttesek miért szorgalmazzák az eredeti, a Bach-korabeli előadási gyakorlatot. Bach a kórus szoprán-, mezzo-, alt-szólamát nem matrónák számára, hanem a lipcsei fiúknak írta!
(zene: Esz-dúr, 12. tétel)
Gloria et Spiritui Sancto! (És dicsőség a Szentléleknek!) A lebegő, az eddigiekkel ellenkező irányú, fölülről fokozatosan ereszkedő melódiaívek a mennyekből galamb képében alászálló Szentlelket jelképezik.
(zene: Esz-dúr, 12. tétel)
Már csak a kóda van hátra: Sicut erat in principio et nunc et semper, et in saecula saeculorum, Amen. (Miképpen kezdetben vala, és most és mindenkor és mindörökkön örökké, Ámen.)
Miképpen kezdetben vala… Bach búcsúzóul, játékos kedvében saját művének kezdetére utalva visszaidézi a Magnificat nyitótételének zenéjét.
(zene: Esz-dúr, 12. tétel)
Földes Imre
(Először elhangzott: Bartók Rádió, 1995. szeptember 11.)
|